Tíz évvel ezelőtt felhívtak egy anyukát, hogy menjen a gyerekért az óvodába, mert valami baj van vele. Csütörtöki nap volt – erre azért emlékszik, mert aznap dolgozott ott utoljára. A kisgyerekről kiderült, hogy cukorbeteg, az óvodáról, hogy nem akarja visszafogadni, az anyukáról pedig, hogy nem adja fel könnyen, főleg, ha igazságtalansággal találkozik. Kocsisné Gál Csilla ma már a Szurikáta Alapítvány a Diabéteszes Gyermekekért kuratóriumi alapítójaként és elnökeként segít a gyerekeknek és családtagjaiknak megtanulni a betegség komplex kezelését, életmódot váltani és megküzdeni az előítéletekkel. Ezúttal Vágó Beáta fekete öves HR-tanácsadóval alkottak egy párost. Kettejüket a Bridge Budapest Árnyékprogramja kötötte össze azzal a céllal, hogy hidat képezzenek az üzleti és civil szféra között. A program során látszólag két távoli terület vezetői kapcsolódnak és inspirálódnak egymás vezetői tudásából, dilemmáiból és tapasztalataiból.
Mi az a tulajdonság, amiről nem is gondoltátok volna, de a Bridge Árnyékprogram során kiderült, hogy közös bennetek?
Csilla: Közösek a gyökereink – mindketten szabolcsiak vagyunk (nevetnek), bár ez nem tulajdonság, de talán mégis segített, hogy nagyon hamar megtaláljuk a közös hangot.
Beáta: Ugyanabban az életkorban és életciklusban vagyunk…
Mi volt a legfontosabb dolog, amit ebben a pár hónapban a másiktól tanultatok?
Csilla: Kicsit átvilágítottuk a működési modellünket. Kiderült, hogy az alapítvány még így tíz év távlatából is nagyon projektalapon működik. Ez persze adódik a finanszírozás módjából is, mert ha a bevétel pályázatokból jön össze, akkor az alapítvány addig tud ígérni, amíg tart a pályázati pénz vagy amíg a vállalt cél meg nem valósul. Alapjában pályázatokból és mikroadományokból működünk. Nálunk nagyon hiányoznak a céges adományok. Azon dolgoztunk Bettivel, hogy hogyan tudjuk átfordítani a projektalapú működést egy céges alapú működésbe, hogyan lehet a már kialakult módszereket – amelyeket egy cég ismer és alkalmaz – átvenni. Kellett Betti szakmaisága ahhoz, hogy rájöjjek, hogy ezt lehet tudatosan, már létező eszközöket használva csinálni, nem kell a nulláról kitalálni. Teljesen felvillanyozott, hogy erre van megoldás.
Beáta: Azért nehéz ez, mert aki egymaga működtet egy alapítványt, az kicsit olyan lesz, mint a kínai tányérpörgető artista: egyszerre foglalkozik a jogi résszel, a HR-rel, az adománygyűjtéssel, adminisztrációval, kiadvány- és rendezvényszervezéssel, marketinggel, kommunikációval és persze a szakmai programokkal. Nehéz azt mondani, hogy most lépjünk vissza egyet és nézzük meg, hogy mit is tudnánk kezdeni ennyi rengeteg tányérral. Felajánlottam Csillának, hogy szedjük ki, mik azok az ismétlődő feladatok – például a kommunikáció vagy az adminisztráció egy része –, amelyek minden projektben jelen vannak. Időt, energiát spórol neki, hogyha sikerül feladatcsoportokat összerakni, amit aztán egy önkéntes vagy esetleg egy fizetett munkaerő is el tud majd látni.
Csilla: Nagyon felszabadító volt látni, nem arról van szó, hogy valamit elrontottam, csak még nem értünk el addig. Most, amikor Betti eszembe jut, már felmerül bennem, hogy ezt át kellene adnom valaki másnak, vagy át kellene csoportosítanom. Nem mindig tudom még, hogy hová, de most már eszembe jut, hogy nem biztos, hogy mindent nekem kell megoldanom. Mert amikor nincs pénz, nincs ember, nagyon könnyű abba a működésbe beletanulni, hogy én csinálok mindent, éjjel-nappal.
Betti, te mit tanultál Csillától?
Beáta: Borzasztóan izgalmas látnom, hogy hogyan lehet a nulláról, csak a lelkesedésből és a jobbítás szándékból kiindulva felépíteni valamit. 23 évig dolgoztam HR-vezetőként az üzleti szférában, elsősorban FMCG, disztribútor és kereskedelmi cégeknél, mint a TESCO, a Music Television vagy az Orbico. A vállalatoknál többé-kevésbé rendszerek működnek, azokat használja, alakítja át a HR-es, több lehetőségem is volt egy-egy projektet vagy HR folyamatot a nulláról felépíteni, de egy céget /szervezet létrehozni azért az más. Most ezt is megtapasztalhatom, hiszen januártól már én is a saját HR-tanácsadói cégemet építem. Bizonyos értelemben Csilla sokkal előrébb tart nálam ezen az úton. Az alkalmazotti létből történő váltás egy hullámvasút, hol fent, hol lent vagyok, ez hozzátartozik a változáshoz… Volt rá példa, hogy nekem segített újra lendületbe jönni, amikor eszembe jutott Csilla, hogy a nehézségek ellenére is milyen messzire jutott, milyen fantasztikus dolgot hozott létre és működtet már 10 éve. Még mindig tud erősen hinni abban, hogy szükség van az alapítvány programjaira, a korai felismerést támogató munkájára. Valójában ez egy oda-vissza mentorálási folyamat volt.
Volt valamilyen előzetes feltételezésetek, akár előítéletek a másik (forprofit vagy nonprofit) szektorról, mikor elkezdtétek a közös munkát? Ha igen, hogyan változott meg az együttműködés hatására?
Beáta: Én szociális munkásként kezdtem a pályámat nonprofit szektorban, egészségügyi végzettségem is van, és most a Szurikáta Alapítvány a negyedik civil szervezet, aminek az életébe beenged a vezető a Budapest Bridge programjainak köszönhetően, szóval olyan nagy meglepetés nem ért. Hihetetlen értékek és tudás van jelen a civil szervezeteknél. De egy idő után elérnek addig a pontig, hogy rengeteg feladatot csinálnak szívvel-lélekkel egyszerre, és ennek a szíve-lelke-motorja nagyjából egy vagy két ember. Néha-néha megjelennek önkéntesek, kivéve azt a kevés szervezetet, ahol rájuk épül a tevékenység. Első lépésnek a feladatokat kell rendszerbe tenni, főleg, hogy a forráshiány náluk nemcsak pénzhiányt jelent, hanem munkaerő- vagy tudáshiányt is.
Egyre több hasonlóságot látok a két szektor működésében, és meggyőződésem, hogy a HR módszertanok/funkciók sokat segíthetnek a civil szervezeteknek hatékonyabban és tudatosan működni. Jó lenne, ha minél több nonprofit szervezetnek lenne lehetősége ezt a tudást megkapnia.
Csilla: Nekem nem volt ilyen előzetes feltételezésem. Inkább sokat gondolkodtam azon, hogy én hogy tudok segíteni Bettinek? Aztán ő ezen könnyedén átlépett, mindig mondta, hogy ő ide feltöltődni jár.
Beáta: Igen, minden alkalommal egy energiabombaként távoztam… Ezen felül Csilla nekem rengeteg tapasztalati alapokon nyugvó bölcs tanácsot tudott adni, például arról beszéltünk, hogy hogyan lehet láthatóvá tenni magunkat, hogyan lehet emberekhez kapcsolódni, akár arról, hogyan tudta ő megtalálni azokat az embereket, akik segítettek, azaz ma divatos szóval, hogy lehet jól networking munkát végezni.
Csilla: Nincs olyan mellékút az életben, amit ne tudna aztán az ember hasznosítani később. Nyilván én se csináltam volna egy alapítványt, ha nem a gyerekemről lett volna szó. De még a gyerekem se lett volna elég, az kellett, hogy teljesen jogszerűtlenül elutasítsák az óvodában. Ez annyira törvénytelen volt, hogy azt mondtam, hogy ezt így nem lehet hagyni. Az nem lett volna elég, hogy ő cukorbeteg. Azért ezt a fajta őrületet, vagyis inkább késztetést, amit akkor belül éreztem, nem érzi sok-sok ember. Van akinek ez csak egy letudni való munka, van akinek egy átmeneti örömforrás. Nagyon sok frissen diagnosztizált gyereknél előfordul, hogy a környezete szeretne valamit tenni – ilyenkor van egy iszonyú feszültség az emberben. De amikor azt az egy-két dolgot megtették, sokan lenyugszanak, hogy ők megtették ami tőlük telt. Én nem tudok lenyugodni. És ez eléggé magányossá tudja tenni az embert. Jó, hogy Betti itt volt mögöttem.
Ha a másik tulajdonságaiból/adottságaiból csak egyet kérhetnétek el, vagy legalább kölcsön magatoknak, mi lenne az?
Beáta: Csilla nagyon megfontolt. Lehet, hogy a sokéves tapasztalata miatt, de mindig az az érzésem, hogy mielőtt lép, azelőtt végiggondolja, hogy mi lesz a B és C és D terv, és úgy indul el. Ez nagyon szimpatikus volt, mert én is egy tervező típusú ember vagyok. De a megvalósítást szinte kifogyhatatlan energiával és belső erővel teszi – ebből szívesen kérnék kölcsön most.
Csilla: Belőlem a kreativitást nem szokták kinézni, pedig ez a legerősebb oldalam. És él bennem is egy HR-es, nagyon érdekelnek az emberek, hogy mi mozgatja őket, mit látnak szépnek. Nem azért ismerek meg valakit, mert valamilyen szándékom van vele, nekem üdítő, hogy sokféle emberrel megismerkedhetek. Tulajdonképpen sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint az elején gondoltuk volna, de Betti magabiztossága és higgadtsága jól jönne az életben.
Arra emlékeztek, hogy mi volt az első benyomásotok a másikról?
Csilla: Az feltűnt, hogy Betti az első pillanattól fogva közvetlen volt. Pedig először online találkoztunk.
Beáta: Az elkötelezettsége. Nem is tudom mi a jó kifejezés: elkötelezettség vagy fanatizmus…
… mondjuk az kicsit negatív fogalom …
Beáta: … akkor legyen inkább elkötelezettség vagy hit. Ez a hit, ami Csillát viszi előre, azért itt lebeg előttem. Azt látni, tapasztalni, hogy másokban mekkora energiák buzognak, nagyon inspiráló.
Már az első találkozáskor tudtátok, hogy mivel szeretnétek foglalkozni, vagy már a problémát is együtt dolgozva találtátok meg?
Beáta: Ez a munkakör- és feladatcsoportosítás csak a mostani alkalomra tisztázódott bennünk, az első 3 alkalommal tulajdonképpen csak beszélgettünk. De én ezt nem mondanám problémának. Szerintem inkább adottság, ez a civil szervezeteknek egy ilyen sajátos evolúciós helyzete.
Csilla: A civil szervezeteknek is megvannak a maguk az életciklusai. Egy alapítvány eleje, az első 5 év nagyon nehéz. Kegyetlenül nehéz. Most már látom, hogy majd eljön például az a szakasz, amikor megfizethető szakemberekre fogok tudni támaszkodni, de ehhez bizonyos feltételeknek kell még teljesülniük. Ott tartok, hogy vannak már önkénteseim, van egy-két fizetett alvállalkozóm, és most fog majd kiderülni, hogy képes vagyok-e egy konkrét feladatkört egy profira tényleg rábízni. Bettivel közösen végigmegyünk azon a folyamaton, hogy hogyan lesznek ebből munkakörök, hogy amikor eljön a pillanat, akkor ezt a tudást azonnal be tudjam majd emelni. Magamtól biztosan nem tudtam volna ebbe a fázisba átlépni, de szerencsére a Budapest Bridge Árnyékprogramja egy olyan fantasztikus szakembert adott mellém Betti személyében, akinek mindez a kisujjában volt!
Csilla, szerinted a környezeted, a kollégáid érzik, hogy változtál?
Csilla: Szerintem még nem jutottunk el odáig. A magam szemében biztosan változtam, másként tekintek a saját feladataimra, már látom, hogy nem mindent nekem kell megoldanom. Ha én látok egy problémát, ráadásul azt nagyon igazságtalannak érzem, akkor előjön belőlem a megoldóember, egyszerűen nem tudom kikerülni. Ebből lett az alapítvány is. Volt előttem nagyon sok anyuka, akinek kitették a gyerekét az óvodából, megalázták, elvesztette a munkahelyét – mert ilyenkor valakinek ugye a gyerekkel kell maradni. Általában elfogadják, hiába látják, hogy a gyerek teljesen alkalmas, tudna menni óvodába. Úgy éreztem, hogy ezt nem lehet hagyni.
Ebből lett egy elég hosszú perünk, született egy precedensértékű döntés, és utána a gyerekdiabetológusok az összes problémás gyereket, akit ugyanígy nem fogadtak be, hozzám küldték. Elkezdtem őket segíteni, de hamar rájöttem, hogy ezt csak úgy lehet csinálni, ha van mögöttem egy szervezet. Mondjuk hónapokat csúszott az alapítvány bejegyzése, mert a bíró, aki a törvényszéki bejegyzés ügyintézője volt, teljesen biztos, hogy még nem találkozott 1-es típusú diabéteszessel, mert akkor nem kellett volna külön megindokolni a névválasztást, a szurikátát. Tudniillik, hogy nem maga az állatka, hanem a nevébe elrejtett szó, a szuri a lényeg, vagyis az inzulininjekció, amit azonnal, a diagnózis pillanatától az életük végéig kell kapniuk az érintett gyerekeknek. A szurikáta szobor – Kolodko Mihály alkotása – is azért került a partnerünk, a Bókay utcai gyermekklinika kerítésére, hogy ott egy természetes üregből felbukkanva megmutassa, hogy az 1-es típusú diabétesz sajnos bármelyik gyereknél kialakulhat, vagyis „felbukkanhat”. Mitől diabéteszes a szobor? A hátizsákjától, mert a diabos gyerek sehová sem megy az ún. hipos táskája nélkül, amiben inzulin, vércukormérő, szőlőcukor, gyümölcslé, stb. van. A gyerekek szemmagasságában található, hogy ők vegyék észre. Hogy érezzék: nincsenek egyedül.
