• Bridge Business

Akik minden nap hegyeket másznak meg

Írta: Gazsó Orsolya


Sterczer Hilda az autójában, az uszoda előtt gyermekeire várakozva fogadta a hívásomat, Friedl Zsuzsanna pedig két másik meetingje között, Woody kutyájával az ölében vette fel a telefont. Zsuzsa a Magyar Telekom Chief People Officere, Magyarország legnagyobb telekommunikációs vállalatának HR vezetője. Több mint hatezer munkatárs számára teremti meg a feltételeket, hogy élményként tekinthessenek a munkájukra. Hilda az Erőss Zsolt hegymászó emlékére létrehozott Hópárduc Alapítvány vezetője, két nyolcezres himalájai csúcs megmászója, mentálhigiénés szakember, tanító. A szervezete fejlesztő falmászással segít hiperaktív és figyelemzavaros gyerekeken. Ha én figyelemzavaros lennék, szerintem még akkor is a képernyőre szegezte volna a tekintetemet és a füleimet ennek a két szívvel teli nőnek a beszélgetése, minden gondolatuk és rezdülésük után mosoly ült az arcomra. Zsuzsa a Bridge Budapest Edisonplatform menő cégének képviselője, Hilda pedig Edison100 kategóriagyőztes kezdeményezés vezetője.


Gazsó Orsolya: Szívós, vagány nők vagytok. Hilda Pátkán nőtt fel, egy pici faluban, Zsuzsa pedig Mohácson. Az elképesztően magasfokú bizonyítási vágyatoknak szerintetek van-e köze ahhoz, hogy vidéken nőttetek fel?

Friedl Zsuzsanna: Bennem fiatalként a bizonyítási vágy egyáltalán nem volt tudatos. Egyértelmű volt gimnázium után, hogy Budapesten tanulok tovább, nem volt kérdés, hogy ez az utam. Nagyon hamar önállóságra neveli az embert, ha kikerül a családi fészekből. AIESEC-es voltam, ami egy nagy diákszervezet a gazdasági felsőoktatásban, és gyakran mondtuk egymás között, hogy a a vidéki csajok a legszívósabbak. (Nevet.) Nagyon kitartók, bizonyítani akarnak, meg akarnak felelni, de amíg az ember a karrierje legelején van, addig szerintem ez nem tudatos.


Sterczer Hilda: A falusi-fővárosi dolgot nem gondolom túl, számomra az a legjobb hely, ahonnan érkeztem. (Nevet.) Mindenesetre nem tartom sem előnynek sem hátránynak azt, hogy vidéken nőttem fel. Ezek inkább előítéletek, amiket le kell bontanunk. Ide kapcsolódik az a kérdés is, hogy lehet-e egy nő hegymászó. A magashegyi expedíciókon például nagyon ritkán jelennek meg hölgyek. Azt gondolom, nem az a lényeg, ki hol születik, nő-e vagy férfi, hanem az, hogy mit tud teljesíteni. Miután megmásztam két nyolcezrest, már senki nem arról beszélt, hogy női hegymászó vagyok.

Azt gondolom, hogy vezetőként sem kell férfivá válnunk ahhoz, hogy elég jók legyünk. Én soha nem akartam autoriter lenni, és nagyon megnyugodtam, amikor azt tanultam egy képzésen, hogy nem is kötelező annak lenni. Sőt egyre menőbb, ha nem a hatalmaddal irányítasz egy szervezetet.

GO: Most már inkább azt tanítják, hogy hogyan ne legyél autoriter vezető.

FZS: Azt gondolom, sokan abban látják az érvényesülés lehetőségét nőként, ha férfiasan próbálnak irányítani, de ez nem túl szerencsés működési mód. Megfigyelhető, hogy a nőkben erősebb az empátia, ami a vezetésben is megjelenik: bevonóak, megkérdezik az alkalmazottaik véleményét, foglalkoznak velük. A törődő vezetők a Covid alatt teljesedhettek ki igazán, és azt gondolom, hogy mindez a nők előnyére válhat: sokkal több nőt fog vezetői szerepbe hozni a járvány, ennek még lesz egy nagyon komoly diadalmenete.


GO: Legyen így. Mindketten magasságokat hódítotok meg. Zsuzsa, az ország legnagyobb cégeinél voltál vezetői pozícióban, és minden feladatkörödben markáns eredményeket tettél le az asztalra. Jellemzően akkor váltottál, ha azt láttad, teljesítetted a feladatodat és minden rendben zajlik a cégben. Hilda, te is mindig a következő célra koncentráltál: egyik évben még a Magas Tátrán jártál, de pár évre rá már a Himalájával néztél farkasszemet. Ha elértek egy csúcsot, már a következő megmászásán jár az agyatok?

SH: Engem a kihívás motivál. Nem azért menetelek előre, mert újra és újra bizonyítani akarok magamnak, hanem azért, mert a kihívás erőt ad. Ismét megmászni egy csúcsot, amit egyszer már megcsináltam, felesleges, semmi izgalom nincs benne. (Nevet.)


FZS: Szerintem Hildával ebben nagyon hasonlóak vagyunk.

Mindkettőnknek akkor kerek a világ, ha egyre jobban teljesítünk és valódi értéket teremtünk.

Még messze van, de úgy szeretnék majd nyugdíjba vonulni, hogy a szakma elismeréssel tekint arra, amit letettem az asztalra, és ha visszatekintek a pályámra, legbelül én is büszke lehetek minderre.


GO: Hilda, benned a nyomot hagyni-érzés maga a tanítás, nem?

SH: Igen. Én azért mentem tanítói pályára, mert kifüleltem egyszer két tanárom beszélgetését. Azt mondta az egyik a másiknak: figyelj, Imre, úgy érzem, hogy negyvenévesen még semmit nem tettem le az asztalra. Mire Imre megszólalt: nézz körül, minden gyerekben benne vagy egy kicsit. Ez a diskurzus engem nagyon megérintett tizennégy évesen.

Azóta is azt gondolom, hogy ha gyermekeknél érünk el fejlődést, akkor egy kicsit bennük élünk tovább. Itt és most azt érzem, hogy ez egy jó életcél.

GO. Kíváncsi vagyok, ti milyen gyerkőcök voltatok egykor?

SH: Hú, arra én is nagyon kíváncsi vagyok, Zsuzsa milyen gyermek volt. (Nevet.)


FZS: Nagyon sokáig egyke voltam, tizenhárom éves koromban született meg az öcsém és a húgom. Elváltak a szüleim, és mindkettőnek szinte egyszerre lettek gyerekei az új házasságukban. A szüleim szerint mintagyerek voltam. (Nevet.) Alapvetően szót fogadtam, jól alkalmazkodtam, nem voltak kilengéseim. Viszont, ha valamit szerettem volna, azért küzdöttem. Ez most is jellemző rám, kitartóan tartok a célom felé és csak nagyon ritkán van olyan helyzet, amikor visszavonulót fújok. A gyerekeimet is ilyen szemmel figyelem, jó eséllyel megjósolható már most, milyen felnőttek lesznek.


SH: Én mindig is szerettem mozogni, tesi órán folyton a fiúkkal versenyeztem. Szívesen tanítottam kisebb gyermekeket már akkor is. Jártam színjátszó csoportba, mindig örömmel szerepeltem mindenféle ünnepségen. Ez az exhibicionizmus máig jellemez. Anyukám ápolónő volt, így öcsémmel együtt mindig figyelnünk kellett arra, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, például mindig hangosan köszönjünk. Talán ebből is jött utána az a lázadás, hogy hegymászó lettem, ami kívül van a társadalmi normákon.


GO: Mit tanultatok egymástól az árnyékprogramban?

SH: Szimpatikus, ahogyan Zsuzsa vezetőként, nőként, emberként jelen van a munkájában, nagyon ügyesen használja az empátiáját és a nőiességéből fakadó tulajdonságait. A szerepei fantasztikusan megférnek egymás mellett. Sokat beszélgettünk az agilis munkaszervezéséről, nagyon hasznos infókat tudtam meg ezzel kapcsolatban, ezt a tudást már be is építettem a táboraink szervezésébe.


FZS: Nagyon örülök, hogy Hilda a párom az árnyékprogramban, már az első találkozásunkkor megvolt a kémia, tudtunk csatlakozni egymás gondolataihoz. Engem nagyon inspirál a Hópárduc története, régóta követem őket a közösségi oldalon, így tudtam, hogy mit és mire építenek. Vezetőként és anyaként is a szívem csücske, hogy gyerekeket fejlesztenek. Fantasztikus, Hilda hogyan csinált álomból valóságot.

A nagyvállalati közegben céges célkitűzéseink vannak, és mindannyian azért dolgozunk, hogy a stratégiai célok teljesüljenek. Emellett fontos az is, hogy értéket teremtsünk, kapcsolódjunk, jó példákat lássunk.

Hilda története és vezetői dilemmái annyira megérintettek, hogy egy team coach-képzésre is bevittem a Hópárduc Alapítvány példaértékű tevékenységét.


GO: Tudtatok-e esetleg konkrét tippel, megoldással szolgálni a párotok vezetői dilemmáira, problémájára?

SH: Eddig számomra ki nem mondott dilemma volt, hogy hogyan vezessünk úgy, hogy közben az ember ember maradjon. Zsuzsa az élő példa rá, hogy akár hatezer embert is lehet érzékeny és nyitott lelkülettel irányítani. Az agilis módszertan szuper eszköz ennek a megtartására. Zsuzsától megtanultam, hogy már húsz fős szervezetnél is lehet négy-öt fős csapatokat kreálni funkció szerint, és arra is rádöbbentett, hogy ügyesebben kell delegálnom a feladatokat, vezetőként az operatív dolgokra már kevés kapacitásom marad.


FZS: Hildával nagyon jól megtaláltuk az analógiát a nagyvállalati és a civil környezet között. De főként Hilda személyes gondolatai voltak nagy hatással. Sokat morfondíroztam azon az aggodalmas kijelentésén, hogy egy idő után el kell engedniük a gyerekek kezét, hogy másokat is beengedhessenek a mászófalak közé. A gyerekek a Hópárduc után bekerülnek egy másik falmászó közösségbe, és ott teljesen mással fognak találkozni, mint Hilda szárnyai alatt, és ez őt megviseli. Ezen a ponton eszembe jutott a saját életem, azon kezdtem el gondolkodni, vajon meddig tart a felelősségem.

Az egész világot nem tudjuk megváltani, kérdés, hol és mikor kell elengedni a régit, és beengedni az újat.

Ez a dilemmám a magánéletre és a vállalati környezetre is ráhúzható. Feladtad a leckét, Hilda. (Nevet.)


GO: Valóban feladtátok egymásnak a leckét. Mászáskor az ember semmi másra nem koncentrál, csak arra, hogy hol a következő fogás. Nem a tegnapra, nem a holnapra, a mostra gondol. A mindennapjaitokban a mának éltek-e?

FZS: A folyamatos teljesítés, tervezés, felelős döntések és több szerepben való helytállás mellett talán a legnehezebb kihívás jelen lenni, a jelent megélni. Paradoxon, de ahhoz, hogy ezt el tudjuk érni, óriási önfegyelemre, tudatosságra és határtartásra van szükség. Természetesen vannak rendkívüli helyzetek – ebben az elmúlt évben bővelkedtünk – de ha jól terveztünk, nem lehetetlen elérni, hogy éppen az aktuális napi feladatra, kihívásra fókuszáljunk vagy teret adjunk magunknak megélni a sikert, a kikapcsolódást, a boldog családi pillanatokat.


SH: Mint annyi mindenben, ebben is hullámzok.

Azért is van szükségem a mászásra, hogy tudatosan megéljem a pillanatot, lelassuljon az idő, megérezhessem minden izomcsoportomat, minden érzést a félelemtől a sikerig.

Az alapítvány életében azonban folyamatosan előre tekintek, tervezek, ötletelek. Ennek kapcsán eszembe jut The Edge-nek, a U2 gitárosának mondata, miszerint onnan lehet tudni, hogy valami rossz irányba halad, hogy semmi sem változik.