Az ilyen civil kezdeményezések pótolják a közoktatásban nem szereplő kreativitásra nevelést

Egy terápiás kutyákkal gyerekeket támogató alapítvány vezetője, egy kreatív műhelyeket tartó jelmeztervező, Rea, a viselettörténeti öltöztetős baba kitalálója (soha látványosabban nem lehetett törit tanulni), egy trendelemzéseken alapuló technológiai elemző cég tulajdonosa és a KreaTour-box, vagyis egy oktatóvideóval megtámogatott, az otthoni varrástanuláshoz szükséges valamennyi eszközt (beleértve a répatáskát is) kitalálója – azt gondolnánk ez így összesen legalább egy hattagú csapat. Pedig nem, összesen ketten vannak: Földi Andrea, a KreaTour egyszemélyes vezetője, alapítója és munkatársa és Gémesi Rita, az amerikai Gartner vállalat magyarországi képviseletét ellátó i-Tango Kft. partnere. Kettejüket a Bridge Budapest Árnyékprogramja kötötte össze azzal a céllal, hogy hidat képezzenek az üzleti és civil szféra között. A program során látszólag két távoli terület vezetői kapcsolódnak és inspirálódnak egymás vezetői tudásából, dilemmáiból és tapasztalataiból.

Mi az a tulajdonság, amiről nem is gondoltátok volna, de a Bridge Árnyékprogram során kiderült, hogy közös bennetek?

Andrea: Mindkettőnk gondolkodásában jelen van egy kis spiritualitás is, sokat beszélgettünk arról is, hogy az adatokon vagy a fizikai síkon túl hogyan lehetne még bizonyos problémákat megragadni.

Rita: Mind a ketten egy nagyon pozitív életszemlélettel rendelkezünk, és nem könnyen adjuk fel.

Mi volt a legfontosabb dolog, amit ebben a pár hónapban a másiktól tanultatok?

Andrea: Én nagyon sok hasznos információt és segítséget kaptam Ritától. Mesélt például egy kutatásról, ami kimutatta, hogy amikor valaki egy munkahelyen alkalmazottként dolgozik, akkor húsz százalékban csinálja azt, amit szeret. Ha vállalkozó, akkor ezt fel lehet tornázni ötvenig. De sose lesz száz százalék. Ez fontos információ volt a számomra, mert így a nemszeretem dolgokat már úgy élem meg, hogy ezek szükségesek ahhoz az ötven százalékhoz, amit igazán szeretek, nem úgy, hogy „úristen, mikor lesz már ennek vége?”, meg „mert miért kell nekem egyáltalán ilyenekkel foglalkoznom?”. Ahhoz a részhez, amit szeretek, csak azokon a részeken vezet át az út, amiket lehet, hogy nem szeretek annyira. Nem gondoltam volna magamról, hogy hírleveleket fogok majd kezelni, meg a weboldalamon be fogom majd tudni állítani a nemtudommiket. Most már tudatában vagyok annak, hogy ez az ára annak, hogy azzal foglalkozhassak, amit igazán szeretek a vállakozásomban. De azt is Rita mesélte el nekem, hogy anno kiszámolták, ha nem történik valami, akkor London záros határidőn belül bele fog fulladni a lócitromba. Aztán közben feltalálták az autót, amivel senki sem számolt. Szóval előfordul, hogy nagyon sokat gondolkodik a világ egy probléma megoldásán, aztán közben egészen másképp alakul végül.

Rita: Gondolkodhatsz azon, hogy milyen megoldásra lenne szükség, de lehet, hogy végül az lesz a megoldás, ami most az eszedbe sem jut. Tulajdonképpen most ugyanaz történik, mint az ipari forradalom alatt: jönnek a gépek, és másfajta munkaerőre lesz szükség. Akkoriban azért lett közoktatás, mert egyszer csak szükség lett rengeteg írni-olvasni-számolni tudó emberre, mert nem volt aki kezelje azokat a gépeket. Nem azért lett közoktatás, mert egy csomó jó ember összefogott és közösen taníttatták a gyerekeket, hanem erre volt szükség a munkaerőpiacon. Ma még nem is léteznek azok a szakmák, amikre már most taníttatni kellene a gyerekeket. Erre is van kutatás, hogy a tíz évvel ezelőtt születettek esetében azoknak a szakmáknak, amelyek még léteztek a születésükkor, a tíz százaléka már létezni sem fog, mire ők kilépnek a munkaerőpiacra. Vagy nagyon meg fognak változni – ugye az orvostudományban már látszik, hogy sok lesz a robotasszisztált beavatkozás.

Andrea: Ilyenekről beszélgettünk. Meg hogy hogyan készítsük fel a gyerekeket erre a jövőre.

Rita: Pont az lenne a lényeg, hogy olyan kompetenciákat fejlesszünk, amelyek a gyerekeket a jövőre készítik fel. Ne információkat adjunk át, hanem kompetenciát fejlesszünk.

Volt valamilyen előzetes feltételezésetek, akár előítéletetek a másik (for profit vagy non profit) szektorról, mikor elkezdtétek a közös munkát? Ha igen, hogyan változott meg az együttműködés hatására?

Rita: Szerintem azért vagyunk ezzel a kérdéssel mind a ketten bajban, mert kicsit mindketten kilógtunk a sorból: nekem van alapítványom is, ő meg ért az üzleti részekhez is. Engem például meglepett, hogy Andrea mennyi mindent tud magáról az üzletről, a marketingről, a trendekről, egyebekről, – ezekkel nagyon képben van. Egy művészről, aki jelmeztervező, arról azt gondolná az ember, hogy egy kis elszánt manóka, aki ül valami habos lila ködben, ott kreatívkodik, és fogalma sincs arról, hogy egyébként mi van a világban. Nekem döbbenetes élmény volt, hogy Andrea mennyire képben van mondjuk a mesterséges intelligenciával. Keresi a mai napig, hogy hogyan tudná a munkájában a leghatékonyabban felhasználni, és nem csak azzal foglalkozik, hogy milyen tapintású ez vagy az az anyag. Nagyon gyakorlatias, és nemcsak kreatívan gyakorlatias, hanem világismeret és tudás szempontjából is. Ő ilyen mindenevő, egy nagyon talpraesett, klassz csaj. És mivel nekem is van egy alapítványom, én is talán jobban képben vagyok a civil szférával. Szóval a nagy rácsodálkozás nem volt jellemző egyikünk részéről sem. Ráadásul ő is egyedül van, nekünk is pici a cégünk, szóval sokkal több bennünk a hasonlóság.

Ha a másik tulajdonságaiból, adottságaiból csak egyet kérhetnétek el, vagy legalább kölcsön magatoknak, mi lenne az?

Rita: Én elsősorban azt irigylem, hogy Andrea a gyerekeket alaposan ismeri, nagyon pontosan látja és tudja, hogy kinek mire van szüksége. Említhetném a kreativitását is, vagy azt, hogy ő tud ruhát tervezni, én meg nem, de igazából azt irigylem, hogy teljesen személyre szabottan tud foglalkozni ezekkel a gyerekekkel, és azt hiszem, hogy ehhez nagyon jó pszichológiai érzék is szükséges. Ez egy óriási versenyelőny, amivel megkülönbözteti magát a piacon.

Andrea: Bárcsak ilyen egyszerű lenne… Most úgy néz ki, mintha én lennék Teréz anya, de nem vagyok én se hibátlan, találkozom rengeteg konfliktussal is. Én se tudom mindig tökéletesen, hogy mikor mit kellene csinálnom.

Andrea és te mit szeretnél magadnak Rita tulajdonságaiból?

Andrea: Nem is tudnék választani. Rita, például, nagyon pontosan fogalmaz, és roppant tudatos. De amit igazán irigylek az az, hogy ő adatokból dolgozik. Ez nekem nagyon vonzó. Imádnám, ha lennének arra adataim, hogy Magyarországon most hány olyan kislány lehet, aki szeretne varrni. Milyen családokból jönnek, hol élnek… Nagyon tetszik benne az is, ahogy a kutyáival bánik. Egyszer sétáltattuk őket együtt a Rómain, gyönyörűek, okosak, és azonnal szótfogadnak Ritának.  

Tulajdonképpen minden adat valahol, nem? Te is rengeteget tudsz a gyerekekről, akik a foglalkozásaidra járnak…

Andrea: Akkor inkább úgy mondom, hogy nekem nagyon tetszik, hogy valaki jó sok információra alapozva tud döntéseket hozni. Ezt szívesen kipróbálnám.

Vagyis hogy kevésbé megérzések alapján dönt?

Andrea: Igen. Én azért nagyon sokat tapogatózom a sötétben, úgy érzem.

Rita: Ez nem egy tulajdonság. Ez inkább szerencse.

Andrea: Jó, akkor a rugalmasságát szeretném.

Ez nagyon érdekes, azt gondoltam volna, hogy neked kell a rugalmasabbnak lenned…

Andrea: Persze, nekem is, de Rita egyrészt egy cég tulajdonosa, közben működtet mellette egy egészen más profilú alapítványt is. Terápiás kutyákkal foglalkozik, tenyészti is őket, sőt a tulajdonosaikat is támogatja, szóval még a saját kutyáinak a kölykeinek a sorsát is a szívén viseli, tudja, hogy melyikkel mi történik. Én a mindennapokban azért elég szűk körben mozgok, vannak ugye a művészek és a gyerekek, és nagyon jó néha olyanokkal találkozni, akik egészen mást csinálnak, de mégis szeretnének valamit hozzátenni a világhoz. Szerintem ez izgalmas. Az, ahogy ő gondolkodik, engem megnyit.

Azt irigyled, hogy Rita ennyi mindent tud egyszerre csinálni, vagy hogy ennyi mindent szeretne csinálni egyszerre?

Andrea: Számomra már az is lenyűgöző, hogy egymaga irányít egy alapítványt. Nekem ez nehéz. Látom, hogy nekem is könnyebb lenne például a textilújrahasznosítós, a produkciókból megmaradt, kidobásra ítélt varrodai hulladékokat begyűjtő projektemmel civilszervezetként kopogtatni egy színházigazgatónál, de még nem tartok ott.

Rita: Ez lehetne akár a következő találkozásunk témája is…

Vagyis lesz következő találkozás?

Andrea: Igen.

Rita: Igen. Nekem az is sokat adott, amikor a program többi résztvevőivel találkoztunk. Már annak is örültem, hogy lehet személyesen találkozni. Szerintem ez ajándék.

Amikor először találkoztatok, akkor milyennek tűnt a másik?

Rita: Amikor Andrea először eljött hozzánk, olyan volt, mint amikor egy anyuka beviszi a gyerekét a munkahelyére, ő meg ott boldogan körülnéz. Annyira lelkes volt, aranyosan magával ragadó, és minden tetszett neki az irodában. Nagyon felkészülten érkezett.

Mi a közös a cégeitekben? Azt gondolná az ember, hogy egy adatelemzéssel, stratégiai előnyszerzéssel foglalkozó információ-technológiai elemző és tanácsadó cég és a kreativitást fejlesztő, varráson, ruhatervezésen, tárgyalkotáson alapuló gyerekprogramok között azért nagyon pici az átfedés…

Rita: Hasonlóak a küzdelmeink. Mi ugyanúgy küzdünk a piacon az ügyfelekért, mint ahogy Andrea küzd a gyermekekért. Neki is van egy ügyfélbázisa, akikre épít, nekünk is. Rájuk építeni sokkal egyszerűbb, mert aki már ismer minket, az ajánl másnak is, vagy Andrea esetében, ha jó volt a program, akkor legközelebb elhozzák az unokatestvéreket is. Azt is ugyanúgy látjuk – és nagyon jó érzés volt, hogy meg tudtuk osztani -, hogy ma már egy ügyfél megszerzése a mi esetünkben is sokkal több küzdelmet igényel.

Ugyanahhoz az eredményhez sokkal nagyobb erőfeszítésre van szükség?

Rita: Meg pénzre meg energiára. Mondjuk nála már nem elég, hogy kirak egy papírt a hirdetőtáblára, hogy milyen táborok indulnak, most már kell az állandó jelenlét a Facebookon, Instagramon. Mindennek csilivilinek kell lenni. Nálunk is ugyanígy.

Milyen eredménnyel lennétek elégedettek? 

Andrea: A gyerekek többsége nem akar ruhatervező lenni, és ennek örülök. Ez azt jelenti, hogy tényleg a kreativitását fejlesztettük – ez nem pályaorientáció, nem szakmát tanul, nem ebből akar majd megélni. Amit nálam tanul, az igaziból nem a ruháról vagy a varrásról szól, hanem a figyelemről, a küzdeni tudásról, problémamegoldásról és a kreativitásról vagy arról, hogy egy nagyobb képet lásson. Ha varr egy reformkori ruhát, közben tanul kicsit történelmet, művészetet vagy empátiát. Most például úgy jött vissza egy gyerek a nyáron, hogy kicsiben csinált egy kimonót, aminek ugye a szabásmintája semmi hulladék, csak téglalapok. Ezért ezt még könnyen ki tudja szerkeszteni egy tizenéves gyerek. De meg kell hozzá érteni, hogy mi a merőleges és párhuzamos. Vagy hogy úgy nem fogsz tudni vonalat húzni, hogy nem jelölsz ki hozzá két pontot. És amikor ezzel megküzdöttünk, utána írt egy matekdolgozatot geometriából és az anyukájának elmondta, hogy ő ezt a kimonón keresztül értette meg, a gyakorlatban.

Amikor először álltak elém 10-11 éves gyerekek, hogy ők maguknak szeretnének csinálni történelmi ruhákat, magam sem hittem, hogy sikerül. Ma nálam egy gyerek nem kis táskákon, párnákon, meg kötényeken tanul varrni, hanem rokokó ruhákon, anime karaktereken, Harry Potteres szereplőkön… és meg is nyerik a jelmezversenyeket. Engem is meg tudnak lepni a kitartásukkal. A projektem tulajdonképpen velük együtt fejlődött, lekövettem, hogy a gyerekek részéről mire lenne igény. Most már az a kérdés, hogy hogyan tudom ezt átfordítani egy fenntartható üzleti modellé.

Rita: Ez a típusú kompetenciafejlesztés a mi jövőbeli ügyfeleink szempontjából is nagyon fontos. Egy vállalat csak akkor tud innovatív lenni, ha vannak benne innovatív emberek. Ehhez ugye kulcsfontosságú lenne a kreativitás. De ez például a közoktatásban nem szerepel mint tantárgy vagy lényeges összetevő. Momentán ezt a civil szereplőknek kell kipótolniuk. Magyarán, az ilyen civil kezdeményezések pótolják a közoktatásban nem szereplő kreativitásra nevelést, amire az én vállalati ügyfeleimnek záros határidőn belül égető szükségük lesz. Az egész országnak szüksége lenne rá. Az azért látszik – és sajnos már régiós szinten is látszik, nem csak a franciákhoz vagy az amerikaiakhoz hasonlítva –, hogy ebben is le vagyunk maradva. Ezt leginkább a startupoknál látni, mert az innováció és a kreativitás náluk jelenik meg látható módon. Magyarországon hiába mondják, hogy mennyi energiát fordítanak erre, ehhez az kell, hogy ezek a gyerekek úgy nőjenek fel, hogy ez a képesség, gondolkodásmód, amit például Andrea is fejleszt, a kisujjukban legyen. Azt szokták mondani, hogy az tud startupot csinálni, aki már háromszor elbukott. És akkor megcsinálja a következőt. De ehhez az is kell, hogy tudjon elbukni és újra felállni, és meglegyen benne ez a képesség, hogy ő hisz magában, hogy erre képes lesz.

Akár erről is szólhatna a közoktatás, ezt is lehetne tanítani az iskolában…

Andrea: Nagyon nehéz. Ehhez pedagógusképzésre lenne szükség, és át kellene alakítani az egész NAT-ot. Ezek a gyerekek már nem úgy egyformák, mint mi voltunk. Már nincsenek olyan fajta közös élményeik, mint nekünk, mondjuk, a Réka elemes bútor. Jelenleg ezt könnyebben, rugalmasabban működteti egy civil szervezet vagy egy alapítvány. Az én projektemhez az is szükséges, hogy legyen, aki finanszírozza, és hogy támogassa a szülő például azáltal, hogy hagyja, hogy a gyerek látszólag ilyen haszontalan dolgokkal töltse az idejét, ne csak nyelvvizsgára készüljön, mert az plusz pontot jelent a felvételinél vagy kosarazzon, ami jót tesz a fizikumának. Ha van valami, amivel a gyerek elkötelezetten szeret foglalkozni, akkor azt érdemes megragadni. A kreatív gondolkodás begyakorlása egy folyamat, aztán ezt a sémát át tudja majd vinni az élet más területeire is, akár a munka világára.