Írta: Gazsó Orsolya
Az Orosz Györgyivel és Szabó Dórával folytatott beszélgetésem óta tudatosan figyelek rá, hogy minden nap társadalmilag felelősen gondolkodjak és cselekedjek: bevásároljak a nagymamámnak, rámosolyogjak a velem szembe jövőre az utcán, leemeljem a legmagasabb polcról az árut az idős néninek, hangosan köszönjek a szomszédnak, elsöpörjem Márton bácsi háza elől a lehullott leveleket, megkérdezzem az éjjeli műszakban dolgozó barátaimat, hogy vannak, tegyek valamit egy vadidegenért az utcán, váratlan helyzetben. Apróságnak hangzanak, ám a Bridge Budapest árnyékprogramjában részt vevő vezetőkkel készült interjúmból kiderül, hogy nem csak a mindennapi életben, hanem egy nagymúltú cég irányításában és egy nonprofit szervezet vezetésében is fontos, hogy odafigyeljünk egymásra, kritikusan gondolkodjunk, kiálljunk másokért és magunkért.
Györgyi az Edisonplatform-kategóriagyőztes Hősök Tere Kezdeményezés kuratóriumának elnöke. A budapesti szervezet azért küzd, hogy társadalmi norma legyen az együttérzés, vegyük észre, ha helyzet van, álljunk meg és cselekedjünk. Ehhez kínálnak gyakorlati tudást tréningjeiken, workshopjaikon, kampányaikban. Dóra pedig a debreceni székhelyű Tranzit-Food Kft. igazgatósági tagja, Vállalható Üzleti Kultúráért Nagykövet. A többgenerecáiós családi vállalkozásuk baromfitenyésztéssel foglalkozik, felölelve a szülőpár-tartást, keltetést, nevelést, takarmányelőállítást, vágást, feldolgozást és kereskedelmet.
Gazsó Orsolya: Törekedtek arra, hogy minden nap tegyetek valami jót?
Orosz Györgyi: Igen, bár mostanában csak nagyon ritkán mozdulok ki, de amikor a kutyámmal az erdőbe autózunk, útközben átengedem magam előtt a járókelőket. Nem mindig osztatlan a sikerem, a mögöttem álló autósokat idegesítem, hogy lelassítom a haladásukat. Néha nagyokat káromkodnak mögöttem, olykor mutogatnak is, de az az igazság, hogy nem érdekel, legalább nem a feleségükön vagy a férjükön töltik ki a feszültségüket. (Nevet.) Ebben az időszakban tele van a hócipője mindenkinek mindennel, és ezt megértem. Több apró gesztust kellene most tennünk másokért. Láttátok, hogyan csal mosolyt egy dán bolt a vásárlók arcára?
GO: Igen, zseniális ötlet, a fotocellás ajtaja csak akkor nyílik ki, ha a bejárat fölé helyezett szenzor mosolyt észlel az arcon.
OGY: Ilyen pici gesztusokkal tudjuk erősíteni egymást a mindennapokban. Most nem a valóságos térben kapcsolódunk egymáshoz, hanem virtuálisan, a fotelból kell bátorítani és biztatni egymást. A ne add fel, csak előre üres szavaknak tűnhetnek, de nagyon is sokat tudnak segíteni egy bajba jutott emberen.
Szabó Dóra: Én is igyekszem minden nap törődni a környezetemmel, a napi kontaktusok minőségével. A zöldségesnél, a péknél figyelek arra, hogy váltsak pár szót az eladóval, ne fapofával vegyem el az árut. Sokan még a szemkontaktust sem veszik fel a boltossal, annyira rohannak, pedig mindenkinek jólesik, ha kedvesen megszólítják.
GO: A jó modor pozitív hatása a kollegiális viszonyokban is tetten érhető.
SZD: Hogyne! Györgyivel sokat beszélgettünk arról, milyen fontos, hogy adjunk visszajelzést a másik munkájára, és ha valaki valamit elront, ne az legyen az első reakciónk, hogy többet nem akarunk vele dolgozni, hanem gondolkozzunk el, hogy esetleg mit hibáztunk a feladat kommunikálásakor, mit lehetne máshogy csinálni, hogy legközelebb gördülékenyebben menjen a munka. Az eredményközpontú működés mellett építkeznünk kell emberileg is. Hiába nagyon jó szakember valaki, ha nem tud csapatban dolgozni.
OGY: Ez volt az árnyékprogramos találkozásaink fő témaköre: a csapat fejlesztése.
GO: És mire jutottatok?
SZD: Édesapám alapította harminc éve a céget, de a generációváltás óta már a bátyám hozza meg az operatív döntéseket. Én hat éve csatlakoztam hozzájuk, tulajdonosi döntéseket előkészítő feladatokat látok el. Mivel Györgyi több hasonló családi vállalkozással találkozott már a munkája során, sokat mesélt nekem arról, hogyan lehet erősíteni a csoportkohéziót, miként tudok a humán oldalára koncentrálni a feladatoknak. Sajnos a sűrű napi teendők, az állandó határidők mellett nem fordítunk elég időt a kollégák fejlesztésére, a csapat építésére. Amikor édesapám 3-4 kollégával elindította a céget, mindenki számára egyértelmű volt, mik a célok. Ma 1600 fősre dagadt a létszám, az újonnan csatlakozók közül nem mindenkinek nyilvánvaló, hogy mik a főbb értékek. Most kezdtünk el dolgozni azon, hogyan tudjuk pótolni ezt a hiányosságot, miként fejlesszük a kollégákat.
Sokat beszélgettünk Györgyivel arról is, hogyan tudjuk megértetni és elfogadtatni az értékeinket úgy, hogy a sajátjuknak érezzék a kollégák. Sokszor azért nem hatékonyak a munkafolyamatok, mert nem érzik magukénak a feladatot. A cél az, hogy belülről jöjjön az igény a változtatásra, a gondolkodásra.
OGY: Az a feladat, ami előtt most Dóra áll, valószínűleg tipikus a többgenerációs családi cégeknél. Szerintem most érett meg a vállalkozásuk egy sor dologra. Eddig benne voltak a napi darálóban, pörögtek a számok, az emberek, el is hiszem, hogy ennyi teendő mellett és családias létszámmal nem feltétlenül kellett úgy foglalkozni a csapattal, mint a mostanra kialakult szervezeti modellben. Viszont most épp itt az ideje. A Hősök Terén belül is más működésre állunk át, talán hasonlóra, mint a Tranzitfood. Mi úgy döntöttünk, hogy ezt az iszonyatosan gyors változást kihívásnak és lehetőségnek tekintjük, úgyhogy tavasszal gyorsan reagáltunk, módosítottunk a működésünkön és a programjainkon is.
GO: Békét sugároztok mindketten, még a hangotokat is nyugtató hallgatni. A stresszt is higgadtan kezelitek?
SZD: Törekszem az egyensúlyra, igyekszem a helyzeteket nyugodtan kezelni. Ha konfliktus van, nem söpröm szőnyeg alá a bajt, azonnal tisztázom, hiszen úgy sem hagy nyugodni. A nyugalom egyébként nem mindenkinek jön be, idegessé tudja tenni a vitapartnert, óvatosan kell vele bánni.
OGY: Hasonlóan Dórihoz szintén jó érzés, ha nyugalmat, biztonságot adhatok másnak. Azért előfordul, hogy belül feszült vagyok, de kifelé meg tudom tartani a nyugalmamat. (Nevet.) Ha mást látok feszültnek, meg szoktam kérdezni, mi a baj.
GO: Kérdezni is tudni kell, na meg segíteni is. Azt veszem észre, hogy az emberkenek sokszor diszkomfortos odamenni egy bajba jutott emberhez.
OGY: Igen, fontos, hogy merjünk és tudjunk kérdezni. Például váratlan helyzetekben az utcán. Sokan azt gondoljuk magunkról, hogy segítőkészek vagyunk, de valójában mégsem cselekszünk, csak gondolunk rá. És ez nem ugyanaz. Az első lépés, hogy észrevegyük a váratlan szituációkat, aztán hogy megálljunk, és merjünk kérdezni.
GO: Nem hiába az a mottótok, hogy Az vagy, amit teszel. Dóri, nektek meg lehetne az, hogy Az vagy, amit eszel.
SZD: (Nevet.) Új arculaton gondolkodunk, lehet, bevetjük.
GO: Édesapád már régóta új dizájnon gondolkodik, olvastam vele egy korábbi interjút, ahol pont arról mesél, milyen fontos lenne az imázsépítés.
SZD: Jaj, igen, évek óta toporgunk már a téma körül, ideje lenne most már felvarrni a cég ráncait. Az alapítás óta nem változtattunk az arculaton, nehezen szánjuk rá magunkat az újratervezésére. Szeretnénk a régi, jól bevált motívumokat megtartani, ugyanakkor megújulni, felfrissülni. Nem egyszerű a kettőt összhangba hozni. Eddig azért nem találtuk olyan fontosnak a marketingtevékenységet, mert nem a fogyasztót kellett meggyőznünk, hogy minket válasszon, hanem az importőrt. Ám most már ott vagyunk az áruházláncokban is a saját márkáinkkal.
GO: Nektek, Györgyi, elengedhetetlen a folyamatosan frissülő stílus és hatékony kommunikáció, az is egy eszköz, hogy megnyerjétek a támogatóitokat.
OGY: A magánszemélyeket és a vállalatokat is. Ők támogatnak minket. Állami támogatásokra nem pályázunk. És közben folyamatosan új utakat keresünk azért, hogy együttérzőbbé alakítsuk az emberek viselkedését. Most készült el például az első szociálpszichológiai társasjátékunk, amihez új logót és dizájnt is terveztünk, és november végén kijött az első podcastunk is, amit fiatalokkal fiataloknak csináltunk. Témája alapvetően a saját közönyösségünk, de valójában minden, ami a tizenéveseket érinti.
GO: Szerintetek hogyan lehet ma a közöny ellen védekezni?
SZD: Úgy, hogy nem vagyunk közönyösek. Az mindig jó válasz, ha az ember frappánsan, intelligensen tud reagálni egy-egy szituációra. Még úgy sem biztos, hogy eljut az üzenet, amit közvetíteni akarunk, de nagyobb rá az esély. Közönyt közönnyel nem lehet gyógyítani.
OGY: Egy hideg téli estén a Moszkva téren haladtunk át a fiammal autóval, amikor hirtelen rámszólt, hogy rögtön forduljak vissza. Nem mondta, hogy mit látott, csak kiszállt, elővette a zsebpénzét, és odasietett egy nénihez, aki fagyöngyöket árult. Megvett tőle annyit, amennyit csak tudott, hogy a néni hazamehessen. A gyerekem óriási tanító volt abban a helyzetben, mert ő észrevette a szituációt, én meg nem, pedig még csak hat éves volt. Akkor nagyon elbuktam anyaként.
A helyzeteket először is meg kell látni, aztán pedig egy stop gombot megnyomni magunkon, mert ami körülöttünk történik az ránk is tartozik. És mindezt tudatosítva tudunk tenni a közöny ellen. Egyszerűen bele kell állni, cselekedni, esetleg mást is bevonni. Ennyi az egész.
GO: Gyerekként szerintem érzékenyebbek vagyunk az ilyen helyzetekre, mint felnőttként. Ahogy növünk, úgy kopik az empátiánk. Az élet neveli ki belőlünk?
OGY: Inkább a felnőttek. A ne foglalkozz vele, ez nem a Te dolgod-magatartás felerősödik felnőtt korra. És az is, hogy fogalmunk sincs arról, hogy a szituációknak mekkora hatalma van felettünk, hogy mennyire befolyásolja egy helyzet a viselkedésünket. Gyakran azt hisszük, hogy ez csak nevelés kérdése. Most szólok, hogy ez nem így van. Egy fiatal, kis faluból származó egyetemista mesélte egy tréningen például, hogy mennyire utálja az Astoria aluljárót. A tréning végén elmesélte, hogy most értette meg miért. Őt úgy nevelték, hogy segítsen mindenkinek, de a faluban kevés „kemény” helyzettel találkozott. Itt, az aluljáróban viszont nem tud annyit segíteni, hogy megváltoztassa az érintett emberek életét. Nincs annyi százasa, hogy azzal sorsokat befolyásoljon. Ezért inkább elkerülte az aluljárót. A tréningen viszont megértette azt is, hogy nem kell más ember sorsát a vállán cipelnie, mert nem az a dolga. Viszont valamit mindig tehet másokért, és az a kicsi sokat jelent. Gyakran nem megoldani kell a helyzeteket, hanem „csak” belekezdeni, esetleg mástól segítséget kérni.
GO: Ez a mindennapi hősiesség, amire a Hősök Tere is tanít. Ti szoktátok magatokat hősnek érzezni?
SZD: Én nem, nálam sokkal nagyobb hősök vannak a világon.
OGY: Bennem egyszerűen csak jó érzés van, amikor váratlanul sikerül valami jót cselekednem. És ez pont elég.
GO: Dóri, nálatok nem csak az emberek, hanem az állatok jólétével is kell foglalkozni.
SZD: Így van. Felelős állattartókként az állatjóléti szempontokra is nagy figyelmet fordítunk.
GO: Állatokkal vagy emberekkel találkozol többet?
SZD: (Nevet.) Emberekkel, de természetesen elengedhetetlen, hogy ne csak táblázatokból ismerjük a baromfit. Amikor csatlakoztam a családi vállalkozáshoz, azzal kezdtem, hogy végigjártam a telepeket, hogy megismerjem a rendszert.
OGY: Erről eszembe jut Temple Grandin, az az autista hölgy, aki nagyon jól érti az állatok nyelvét. Kidolgozott egy rendszert arra, hogyan kell jól bánni az állatokkal, és például a vágóhídra terelni a marhákat.
GO: Dóri, meg szoktad sajnálni a vágóhídra kerülő állatokat?
SZD: Emlékszem rá, hogy a nagymamám milyen magabiztosan kapta a hóna alá a szárnyast, és vágta el a nyakát. Haszonállatokról van szó, évezredek óta az a sorsuk, hogy neveljük őket, aztán pedig elfogyasztjuk (bár én nem eszem húst).
Azt tartom fontosnak, hogy amíg neveljük őket, megfelelő körülmények között tegyük azt.
GO: Ha nem eszel húst, hogyan tudsz azonosulni a cégetekkel? A termékeiteket sem tudod kipróbálni.
SZD: Abban hiszek, hogy a vállalat működésével és értékeivel kell azonosulnom, nem a libával meg a kacsával.
GO: Időnként terhes-e, hogy vezetőként óriási felelősség van a vállatokon?
SZD: Nem. Amikor még nem a családi bizniszben dolgoztam, hanem más cégeknél alkalmazottként, akkor sem esett ki a ceruza a kezemből délután ötkor, felelősen dolgoztam, pedig azok nem is az én vállalataim voltak.
OGY: A felelősség természetes. Fejes-Martinez Krisztinával és Újvári Pannával, meg több elkötelezett önkéntes társunkkal együtt egy ügyet viszünk, és így is gondolunk rá. Azt hiszem, azért is vesszük jól az akadályokat, mert tanulunk magunkból, és mert pontosan elosztottuk, hogy ki miben dönt. Segítjük egymást, például javaslunk, vagy véleményt mondunk egy-egy témában, de a döntés a feladat gazdájáé, és a többieknek csak az a dolga, hogy támogassa és tisztelje a döntését.
GO: Példaértékű, Györgyi, hogy önkéntesen vezeted a Hősök Terét.
OGY: Köszönöm, hogy ezt mondod, néha úgy érzem, a saját életem elé helyezem a szervezetet, és ezt a család is megjegyezte már. Azonban álszentség lenne azt mondanom, hogy csak én adok, és nem kapok vissza semmit sem.
Az önkénteskedésben is van fizetség, pl. a dicséret. Jól esik, ha elismerik a munkámat. (Nevet.) Szóval az igaz, hogy sok áldozatot hozok, talán túl sokat is, de azért nem vagyok mártír, mert nagyon sokat kapok cserébe.
SZD: Azt tapasztaljuk, hogy egyre inkább előtérbe kerül, hogy hogyan érzi magát a kolléga a munkahelyen. Már nem csak és kizárólag a fizetés a meghatározó, hanem az is, hogy tud-e azonosulni a munkaadó értékeivel, a cég működésével.
GO: Háromszor találkoztatok eddig, azaz a hivatalos részét teljesítettétek az Bridge Leaders-árnyékprogramnak. Folytatjátok a diskurzust a „kötelező” részen kívül is?
SZD: Igen, már csupán e három találkozásunk során sok kérdésemre iránymutatást adott Györgyi. Egy kissé lemaradásban érzem magunkat a humán területen, de megnyugtatott, hogy sosem késő fejleszteni. Izgalmas technikákról, módszerekről beszélgettünk, hogy hogyan lehet a kritikus gondolkodást ösztönözni, a változtatásra való törekvést erősíteni, a kreativitást támogatni. Szeretnénk a jövőben felmérni, hogy hogyan tudna Györgyi a kollégák számára is segítséggel lenni, fejlesztő tréningeket tartani. Egészen biztosan folytatjuk a beszélgetést.
OGY: Dórát pedig meghívtam a Hősök Tere Karantén Szalonba. Tizennégy éve szervezek szalonokat a lakásomon. Most, a COVID miatt az online tárbe kényszerültünk, de rájöttem, hogy ez így bizonyos szempontból sokkal nagyobb hatású. Úgyhogy az eredeti szalonos kis közösség mellett most épül egy nagyobb is. A kihívások és a lehetőségek mellett az elmúlt hónapok sok mást is hoztak, például az elbizonytalanodás érzését. Többek között ezért is van szükség kapaszkodókra. A szalon ilyen. Segít.