„Egy jobb világ közelít”

Írta: Bus István

Bölcsészből lett IT-s, aztán meg cégvezető. Tisztesség, transzparencia, befektetés a jövőbe, egyenjogúság – megannyi elvet vall, amelyek igazán jól hangzanak. De ami ennél kicsit meglepőbb: hasznot is termelnek. Nagy György, a Sigma Technology ügyvezetője a Vállalható Üzleti Kultúráért kezdeményezés Nagykövete.

Bus István: Akár Ön is kérdezhetne, hiszen majdnem újságíró lett.

Nagy György: Hát ez egy hosszú történet. Engem két dolog érdekelt mindig: a technológia és a nyelvi kommunikáció. A ’90-es években még nem volt meg ez a hatalmas internet-penetráció, nem stream-eltünk mindent, és a megbeszélések sem úgy történtek, hogy egymást nézzük a kollégákkal egy csetablakban. Akkoriban a nyelv és a technológia számomra a tudományos-ismeretterjesztő újságírásban egyesült. És arra gondoltam: rendben, menjünk el ebbe az irányba. Egy bentlakásos kéttannyelvű középiskola elvégzése után jelentkeztem a bölcsészkarra, majd megvettem az akkori költségvetésemhez képest bődületesen drága, 250 000 Ft-os első számítógépemet. Legalább hárommal kellene megszorozni ezt ahhoz, hogy megkapjuk ennek az összegnek a mai megfelelőjét. Egyetem mellett jelentkeztem a Bálint György Újságíróiskolába, amit nagyon élveztem, és szerintem jól is ment. De ez már kétezres évek eleje volt, és a sajtóviszonyok már akkor sem voltak egyszerűek. Nem a pénz érdekelt, hanem az elismerés, de éreztem, hogy ez nem az én világom, nem az én értékrendem. Aztán elkezdtem a nyelvvel foglalkozni, és a feleségemmel csináltunk egy fordítóirodát, ami remekül ment. Sokan nem akarnak a párjukkal együtt dolgozni, de én nagyon szerettem.

BI: Ki volt a főnök?

NGY: A beltag én voltam. Kézről kézre adtak bennünket, és jól megéltünk belőle. Hajtottuk a melót, és még egyetemistákként összespóroltunk egy panellakásra valót. Ez már akkor is nagy szó volt. Aztán megszületett az első fiam, és úgy éreztem, bezárul ez a világ. Lehet csinálni egy még nagyobb fordítóirodát – de az mindig csak egy fordítóiroda lesz. Hiányzott valami nemzetközi közeg. És elkezdtem gondolkodni: na jó, nem leszek újságíró. Na jó, nem leszek számítógépes nyelvész se. De van egy olyan foglalkozás, hogy „copywriter”, magyarul reklámszövegíró. Nagyon menő: használhatod a nyelv kreatív oldalát, de közben nem vagy se elátkozott költő, se levakarhatatlan porszívóügynök. Úgy képzeltem az egészet, mint a Mad Men (magyarul Reklámőrültek címmel játszották) sorozat főszereplőit. Nem volt marketingtudásom, de gondoltam, csak meg tudok csípni egy junior pozíciót. Egy este beírtam a keresőbe, hogy „copywriter Budapest”. És vagy azért, mert a Google algoritmusa annak idején még nem volt annyira élesre hegyezve, vagy mert valóban olyat kerestem, ami nem létezett, mindenesetre nem találtam egyetlen darab copywriter állást sem Budapesten. Viszont kidobott a kereső valamit, amin megdöbbentem: egy cég „technical writer”-eket keresett. Nem hittem a szememnek: van olyan állás, amiben ez a két, számomra kedves terület ilyen tisztán megjelenik? Rögtön jelentkeztem, és elsőre nem sikerült, de egy év múlva megkaptam ugyanazt a még mindig nyitott pozíciót, és elkezdtem műszaki szakszövegírással foglalkozni. Ez egy brit hátterű cég volt, majd 2006-ban jött egy új svéd vevő, és tulajdonképpen ugyanennél a cégnél vagyok, idestova 16 éve. Az elején szakszövegíróként, aztán projektmenedzserként, most meg ügyvezetőként.

BI: Mi az, ami 16 évig egy helyen tartotta?

NGY: Ez a vállalat, amikor odamentem, egy szakszövegírással foglalkozó lelkes, ügyes csapat volt. Azóta ugyanez a cég egy több milliárd forintos árbevételű, komplex mérnöki-szolgáltató vállalattá vált. Ezt megélni testközelből – hatalmas élmény. Rengeteget tanultam itt. Ügyvezetői kinevezésem után szinte azonnal, 2008-ban megérkezett a válság. Kezdő menedzserként nem volt egyszerű kezelni.

BI: Viharos tenger nevel jó kapitányt.

NGY: A kezdő kapitány az első napján kifogta az évszázad viharát. És hát: beleestem a vízbe. Néhányszor alá is bukott a fejem a felszín alá – de szerencsére az utolsó deszkában mindig meg tudtam kapaszkodni. Akkor és ott megráztuk magunkat a kollégáimmal – nagyon lecsökkent a létszám –, kitartottunk, és szerintem piszok jól kijöttünk belőle.

BI: Mi az, ami vezetőként mindig kihúzza a bajból?

NGY: Mindig eszembe jut a főnököm tíz évvel ezelőtti tanácsa. Tombolt a válság, mentek el tőlünk az emberek, sorra veszítettük el a munkákat, és ez személy szerint nagyon rosszul érintett. Harminc-egynéhány éves voltam, és olyan sztorikkal, drámákkal, döntésekkel szembesültem, amelyekhez nem voltam hozzászokva. Elkezdtem összerakni a következő évi büdzsét, és éreztem a nyomást, nagyon meg akartam felelni.

És a főnököm ekkor azt mondta, hogy szerinte ezt hagyjam, ez nem vezet eredményre. Ne a számokat nézzem, hanem azt, hogy mennyivel leszünk jobbak a következő évben ahhoz képest, mint amilyenek az előzőben voltunk. Mert amikor újra össze kell magunkat rakni, az, hogy mennyit keresünk rajta: részletkérdés. Azóta ez minden évben eszembe jut, amikor tervezünk. Mit tanulunk a hibáinkból? Az ügyfél milyen pluszt fog tőlünk kapni a következő üzleti évben? Ezek számítanak leginkább.

És persze: voltak és lesznek is még hepék meg hupák, de úgy gondolom, ez nem tizenhat évig tud engem lelkesen tartani, hanem életem végéig. És ha megvan ez a kiindulási pont, egy csomó gondolkodástól megóv, és sok problémát leegyszerűsít. Azt akarom, hogy az ügyfél elégedett legyen. És hogy most ezen kicsit, keveset, vagy akár egyáltalán nem keresünk – a nagy egész szempontjából teljesen mindegy. Nem egy év alatt lett ez a cég sikeres – mint ahogy a tulajdonos sem néhány évre tervez. Ez egy harminc-akárhány éves vállalat, és ha a következő harminc évben is így gondolkodunk, akkor harminc év múlva is pénzt fog termelni.

BI: Svéd a központ. Milyen értékek transzportálódnak onnan? És tudunk-e mi adni nekik valamit?

NGY: Szokták mondani, hogy Magyarországon magasak az adók, nehéz kitermelni az élőmunka terheit, vagy hogy intézményesült a korrupció. Ezek – igaz, kisebb mértékben – Svédországban is megvannak. Csakhogy mindez rövid távú dolog. A mi sikerünket alapvetően nem a közterhek vagy a bürokrácia mértéke határozzák meg, hanem hogy hitelesen tudunk-e értéket nyújtani az ügyfelek számára. Ha tudunk, akkor tőlem bármennyi lehet a társasági adó, ez akkor is nyereséges vállalat lesz. És ehhez nem is kell sok ügyfél. Ha egy étteremtulajdonosnak csak néhány száz törzsvendége van, de ők szinte minden baráti összejövetelt és családi ünnepséget az ő éttermében tartanak, övé lesz a város nemcsak legpezsgőbb, de üzletileg is az egyik legsikeresebb étterme. És nincs olyan, hogy egy közepes városban ne lenne pár száz, legalább néha étterembe járó ember. Ha ezt belátná a magyar gazdasági szereplők többsége, sokkal élhetőbb országunk lenne. Nem csak gazdaságilag, társadalmilag is. Nálunk hiányzik ez a hozzáállás. Hogy nem egy év alatt kell meggazdagodni. A megkereshető pénz szempontjából is jobb, hogy ha csak fele annyit keresel, de azt tíz, vagy harminc éven át. És ez nem azon múlik, svéd vagy-e vagy magyar. Ha a balatoni büfés arra gondol, hogy lesz, ami lesz, ő az északi part legjobb palacsintáját akarja megsütni, akkor lehet, hogy nem sikerül neki, de attól még rövid úton intézménnyé válik. És abból még az unokái is – ha tisztességesek – meg fognak élni.

BI: Ezek szerint az sem a skandináv behatás, hogy a nemek aránya kiegyenlített a menedzsmentben? Vagy hogy támogatják, hogy a lányok programozni tanuljanak?

NGY: Én nagy barátja vagyok Svédországnak és a svéd értékrendnek, de ez nem Svédországról szól, hanem a józan észről. Most, amikor mindenki szakemberre vadászik Magyarországon – vagyis, hogy vadászott a koronavírus-járvány kezdetéig –, végre már tényleg másképp kellene tekintenünk a nőkre. Minden szempontból el tudják végezni ugyanazt, mint a férfiak. Ha egy vezető azt mondja, a nők nem illenek nála a képbe, vagy kisebb a teljesítményük, konkrétan lemond a munkaerőpiac feléről. Tehát ez nem egy svéd, liberális gender-szemlélet, hanem egy eldöntendő kérdés: akarsz pénzt keresni vagy nem? Én soha nem akartam mesterséges „női” kvótákat fenntartani, mégis teljesen természetesen úgy alakult, hogy egészen tavalyig a felsővezetés nálunk három fő volt. Két nő – és én.

BI: Az ügyfelekkel jól bánnak. És a kollégákkal?

NGY: Ugyanúgy. A kollégák szintén ügyfelek. Ráadásul több mint százan vannak, és hosszú éveken át ugyanúgy „vesznek” valamit tőlünk – olyat, amit vehetnének máshol is. Valamit, amit úgy hívnak, hogy munkaviszony.

Az a csomag, amit nyújtunk, azért is versenyképes, mert sok benne a „soft” elem. Nem kell nyugdíj előtt állnod ahhoz, hogy visszatekintve rájöjj: lehet, hogy sokat kerestél, mégsem érte meg. Lehet, hogy jobb egy picit kevesebbet keresni, viszont ötkor felállni, mert letelt a munkaidő. Vannak húzós időszakok, de összeségében védeni tudjuk a munka-magánélet egyensúlyt, és bíznak bennünk, mert a döntéshozatalba is bevonjuk őket.

BI: A Bridge Budapest mit ad? És önök mit tudnak hozzá tenni?

NGY: Tetszik bennük, hogy kimondták azt, ahogy mi eddig is gondoltunk. És persze strukturáltabban le is írták mindezt, készítettek róla egy weboldalt, beszéltek róla több ezer emberrel, és mindenféle csatornán és programmal elértek több százezret. Fontos, hogy összeszedték a hasonlóan gondolkodókat. Erre nekem se időm, se erőm, se tudásom nem lett volna. És hiába volt szimpatikus a dolog, a jószolgálatot nem szokták beleírni az ember munkaszerződésébe.

BI: De igénye volt rá.

NGY: Igen. Borzasztóan nagy erőt ad, hogy tudom: nem vagyok magányos harcos. Tízezerével – lehet, hogy százezrével – vannak olyanok, akik így gondolkodnak, miközben egyénileg hallom, milyen sok rosszat gondolunk a minket körülvevő közegről. A Bridge-dzsel megindulhat ebben egy igazi változás.

BI: Valóban azt gondolja, hogy tisztességesnek lenni társadalmi szinten: egy növekvő pálya?

NGY: Igen. Az a narratíva, amit Pistyur Veráék a Bridge Budapesttel képviselnek, arról is szól, hogy mindez megéri. Van róla konkrét adatunk, hogy az így gondolkodó és működő cégek mutatói jobbak a többiekénél. Ez nem csak egy jószolgálati misszió. Nyilván van egy ilyen része is, az én lelkemben is fellobban egy kis tűz, ha erről beszélek. De sokkal fontosabb az, hogy semmi ellentmondás nincs abban, ha egy vállalat sikeres és közben értékalapon gondolkodik.

BI: Ez olyan, mint a nyitott, magas szabadsági fokú társadalom? Ezek mindig sikeresebbek, mint egy autokrata rendszer.

NGY: Így van! Rengeteget foglalkozunk például gyerekekkel. Van, aki szerint ez csak kötelező CSR, vagy bújtatott reklám, de tőlem bárki bármit gondolhat, egyik értelmezést sem érzem sértőnek. De miközben ezen gondolkodunk, gyerekek százezrei nőnek fel körülöttünk, és nagyon nem mindegy, hogy milyen felnőttek lesznek belőlük – se nekik nem mindegy, se nekünk.

A múltnak már vége, a jelenre nem sok ráhatásunk van, úgyhogy én a jövőre figyelek. Évente sok millió forintot költünk gyerekek fejlesztésére, mert már nem általunk, hanem általuk lesz ez egy jobb világ.

BI: Mit gondol, merrefelé indul el ez a világ idén?

NGY: Gazdaságilag nagyon hamar elindul felfelé. Emlékezzünk vissza az előző válságra: pusztító volt. De mi követte? Minden idők legnagyobb felívelése. Hirtelen visszapattanást várok Magyarországon és az egész világon. Társadalmilag nem vagyok már ennyire optimista. Azt gondolom, hogy az én és a szüleim generációja nem gondolt át pontosan mindent úgy, ahogy kellett volna. A környezeti hatásokra gondolok elsősorban, illetve a társadalmi egyenlőtlenségekre. Azt hiszem, már jelenleg is ennek isszuk a levét. Szerintem ezt az én generációm már nem tudja helyre tenni.

BI: Hanem a gyerekeink?

NGY: Pontosan.

BI: Hogy neveli őket?

NGY: Szeretném, ha sikeresek lennének a munkájukban. Ami nekem nagyon bejött – és úgy látom, hogy a körülöttem levő embereknek is –, hogy ha kiválasztasz valamit – legyen az táncművészet, nyelvtörténet, újságírás, kettős könyvelés, és ezt megtanulod töviről hegyire, akkor egészítsd ki még valamilyen technológiai aspektussal. Meg kell tanulni, mondjuk, scriptet írni. Vagy Visual Basic-ben programozni, Excelben makrókkal buherálni. Automatizálás, robotika, mesterséges intelligencia – minden szakma elkezd ebbe az irányba elmozdulni. Hatalmas robbanás előtt állunk. Öt-tíz éven belül óriási változások jönnek. Úgyhogy azt adom át, ami nekem is működött: elvégeztem a bölcsészkart, de vettem méregdrága számítógépet is. Csinálják ezt, és akkor sikeresek lesznek. Kettő: ne adják el magukat. Legyenek nagyon jók valamiben, de közben maradjanak szabadok és függetlenek.

BI: Milyen szinten fognak a gépek beavatkozni az életünkbe? Sokan szorongással várják a jövőt.

NGY: Ezek eltúlzott dolgok. Olvasott-e valaki már olyan jó viccet vagy beszédet, amit egy gép írt? Nagyon messze vagyunk attól, hogy tudattal ruházzuk fel a kódsorokat. Én ebben egyáltalán nem hiszek. Az egyik lelki kérdés, a másik meg egy matematikai-fizikai aspektus. A kettő között nem látok átjárást. Attól, hogy még több mikrocsipet teszünk egymás mellé, sorosan kapcsolva, vagy még több számítást tud a központi egység elvégezni, még nem fog tudni építő visszajelzést adni valakinek, vagy vezércikket írni egy újságba. Nemhogy efelé megyünk – ennek még semmilyen jele sincsen. Az, hogy egy svéd szöveget jól át tud fordítani angolra egy algoritmus: az tisztán matematika. De kreativitásra még csak nyomokban sem tudsz kódot találni, semmilyen formában.

BI: Mit fog adni nekünk a technika?

NGY: Kényelmet. Azt, hogy olyan dolgokkal foglalkozhatsz, amit élvezel. A legtöbb ember a kreatív munkát sokkal jobban szereti, mint az ismétlődő, monoton feladatokat. Miért kelljen nekünk adatsorokat begépelni egy táblázatba, hogy ha szintetizálni, elvonatkoztatni, stratégiai döntéseket hozni sokkal érdekesebb? Nem lenne-e jobb, ha a vírushelyzet idején a veszélyes műveleteket robotok végeznék? Ebből a szempontból tényleg egy jobb világ közelít. Vagy ahogy a Sigmánál mondjuk: „Expect a better tomorrow”.