• Bridge Business

„Ha tisztán játszunk, jó irányba haladunk”

Rigó Péter több mint két évtizede alapította a tatai DERIK vagyonvédelmi céget. A kis vállalat hamar növekedni kezdett, de az extenzív gyarapodásnak kemény ára volt. A Bridge Budapest Vállalható Üzleti Kultúráért nagykövetét egy hirtelen jött betegség állította meg, és ezt az intő jelet kihasználva alakította át az életét és a cégét is.

Bus István: Egy évvel ezelőtt, áprilisban elég rossz dolgok történtek Önnel…

Rigó Péter: Igazából voltak előzményei. Már 2019 év végén is előfordult, hogy rosszul lettem egy kicsit: megszédültem, fordult velem a világ. Leültem, jobban lettem, aztán ment tovább az életem. 2020 februárjában kórházba is kerültem, de akkor valójában nem csináltak velem semmit. Egy hétig bent voltam, jól érezem magam, videóztam, pihentem, teljesen kikapcsoltam. Adtak reggelit, ebédet, vacsorát. Közben persze betoltak egy MR-re, utána pedig közölték, hogy agyi infarktusom volt, itt a zárójelentésem, mehetek is haza. Akkor kicsit megijedtem és elkezdtem utánanézni, mi is ez, de aztán az élet mindig rohan, úgyhogy nem nagyon tudtam végére járni a dolgoknak. Aztán április 8-án elmentem dolgozni, és reggel kiesett a toll a kezemből. Néhány nap múlva ébredtem fel, egy kórteremben. Azt se tudtam, mi történt velem, de persze hamar kiderült, hogy stroke-ot kaptam. Nemigen tudtam beszélni, és két hétig kórházban maradtam. Aztán olyan hamar és jól felépültem, hogy haza is mehettem. Nem volt szükség kórházi rehabilitációra sem. Utána még fél évet itthon töltöttem betegállományban, aztán szépen-lassan elkezdtem visszajárni dolgozni. Először csak egy órát, aztán kettőt, hármat – és most már nyolc órát dolgozom. Mindent meg tudok csinálni, csak még nem vezethetek, mert a jogsimat elvették. De remélhetőleg, most tavasszal visszakapom.


BI: Mi okozta mindezt? A korábbi életvitele?

RP: Igen. Sokat dohányoztam: napi két doboz cigit szívtam el. És azért borozgattam is. Persze nem sokat, de kellett a stresszoldáshoz, mert abból meg rengeteg volt. Vezetői munkakörben dolgozom, több cégünk van, és a munkaidőnk 12–14 óra volt naponta. Úgyhogy mindez erőteljesen hozzájárulhatott a stroke-hoz. Mára teljesen megváltoztattam mindent magam körül. Abszolút nincs stressz az életemben, minimalizáltuk az ilyen helyzeteket.


BI: Nagyon ráijeszt az emberre egy ennyire hirtelen lecsapó betegség?

RP: Az elején nem, mert amikor felkeltem, igazából nem volt olyan sok emlékem. Az Amerikai útra vittek be, ott műtöttek, és utána kerültem át a SOTE-ra; onnan már vannak emlékeim. Néhány nap múlva derült ki a számomra, hogy mi volt. Akkor még naponta két szót mondtam ki talán: „igen” és „köszönöm”. Amikor hazakerültem, elég furcsa volt a felépülés. Soha nem néztem tévét korábban, de akkor elkezdtem: reggel Rohamjárőrök, aztán reggeli. Aztán ebéd, majd Mónika show, Anikó show, aztán meg Híradó – és lefekvés. Aztán újra és újra, egy hónapon keresztül. Mindeközben az alapoktól kellett elindulni a felépülésemben. Az elején még az egyszerű mozdulatokat is újra meg kellett tanulnom. Biztonságtechnikával foglalkozunk, és az, hogy például egy UTP-kábelre ráhelyezni egy rugót, általában másfél-két percig tartott. Amikor kijöttem a kórházból, és újra nekiálltam, akkor egy óra három percet vett igénybe ez a folyamat. Akkor majdnem elsírtam magam, és itt éreztem igazán, hogy nincs minden rendben. De aztán gyakoroltam, gyakoroltam, gyakoroltam, és megcsináltam nagyjából ezer kábelt. És most már négy percnél tartok egy kábelnél, ami már kifejezetten jó teljesítmény. Most már újra egyáltalán nem nézek tévét. Szerencsére a gondolkodásom is és a beszédem is visszagyorsult. Sokat köszönhetek a feleségemnek és a családomnak, mert rengeteget ápoltak: így tudtam visszazökkenni a régi életembe. De nem ugyanúgy élek, mint régen. Most is sok munkánk van, de beosztjuk, beütemezzük.

Nem rohanunk ész nélkül, hanem minden pontosan meg van tervezve, a cég pedig úgy működik lassan, mint egy svájci óra. Régen a munkaütemezések olyanok voltak, hogy „Ajjaj, itt egy munka, siessünk, siessünk, csináljuk meg!” Most az történik, hogy van egy megbízásunk, és látjuk rajta, hogy öt munkanap alatt elvégezhető, azt mondom: „Rendben, legyen hat munkanap, és a hetedik napon pedig elkezdjük a következő munkánkat.” Régebben hajlamos voltam magamat spannolni, idegesíteni, és belehajtani a pörgésbe. Most már ez nincs így.

BI: A stressz kiiktatásán kívül mi az, amit még megtehet?

RP: Nézze, 45 éves leszek. Mindig fiatalnak éreztem magam, de úgy gondolom, a „B-oldalt” gyakorlatilag feltettem már 35 éves koromban – miközben abba sosem gondoltam bele, hogy egyszer meg fogok halni. Most belegondoltam, és ez eléggé elszomorított. De az például jó az egészben, hogy már nem félek a haláltól – hiszen az egész történetem olyan, mintha egy kicsit meghaltam volna. És egy kicsit más is lettem: megváltozott a gondolkodásom, és a beszélgetéseim is.


BI: Melyek voltak a cégcsoport kialakításának főbb állomásai?

RP: 1997 nyarán alapítottuk édesapámmal és édesanyámmal a DERIK Nyomozó Bt.-t; ez a cég őrzéssel foglalkozott. Hat főállású saját munkavállalónk volt, és ahogy teltek az évek, jöttek egyre az újabb munkák. Aztán egyszer csak kértek tőlünk ajánlatot őrzésre és takarításra is. Erre azt válaszoltuk, hogy őrzünk, de takarítani nem fogunk. Megköszönték az ajánlatunkat, és persze mást választottak. Mi meg azonnal elkezdtünk takarítani is. Aztán, amikor jött egy ügyfél, hogy foglalkozunk-e riasztórendszer távfelügyelettel, azt válaszoltam, hogy nem foglalkozunk vele, de egy hét múlva már fogunk, mert addigra kialakítunk egy távfelügyeleti központot, felveszünk három munkatársat, és elkezdjük a riasztó távfelügyeletet. Előtte ezen a téren nulla ügyfelünk volt; ő volt az első.

Jelenleg saját főállású munkavállalóink vannak, összesen kétszáz fő körül. A főállásút azért hangsúlyozom, mert ebben az országban a vagyonvédelem az egyik legfertőzöttebb iparág, a munkajog tekintetében.

Ebben az üzletágban leginkább azt mondja egy cég, hogy nem vesz fel alkalmazottat, hanem megbíz egy alvállalkozót. Az alvállalkozó sem vesz fel alkalmazottat, hanem megbíz egy munkaerő-kölcsönzőt, és ezzel nagyon szépen el tudják tüntetni a bérre rárakódó járulékokat és terheket. Így tudnak olcsón elvállalni egy munkát. Többet tudnak fizetni a dolgozónak, de semmilyen adót nem fizetnek be. Mi nem így dolgozunk. Viszont úgy tudtuk megőrizni a versenyképességünket, hogy elkezdtük a biztonságtechnikát egyre erőteljesen alkalmazni. Egy gyárban például korábban három fő munkavállalónkkal dolgoztunk napi 24 órában – tehát oda kilenc munkavállaló kellett. De azt mondtuk, hogy három ember helyett legyen csak egy, a többieknek a dolgát pedig átveszi a technika. Így nagyon versenyképesek tudunk lenni. Kiemelkedően szép munkáink is vannak, például autószalonokat is őrzünk. Korábban ezeket őrző-védő cég végezte őrrel, de ő sok mindent elrontott: olyan autókat adott ki és vett vissza, amiket nem kellett volna. Vagy éppenséggel aludt… Erre lettünk mi a megoldás: ezeket a területeket kamerával őrizzük. Kaputelefonokat és távirányítható sorompókat telepítettünk. A modernebb őrzést itt úgy kell elképzelni, hogy kivihet bárki egy autót, de ha munkaidő után jön, csenget a kaputelefonon, felveszi az őrség, mi pedig beengedjük, és eligazítjuk a széfekhez. Ő már tudja, hányas számú széfbe kell benyúlnia, és annak mi a kódja. Kiveszi a kulcsot, beül az autóba és elmegy. Amikor visszahozza, ugyanez történik. De ugyanígy veszünk fel szervizre autókat, munkaidő után, fizikailag jelen lévő őr nélkül. A munkatársaink nagyon ügyesek, szeretjük és becsüljük őket. Profin végzik a dolgukat, és most már kifejezetten komplex feladataik vannak: hogy reggel nyitják például az üzleteket Győrben – innen, Tatáról. Beengedik a beszállítókat, beléptetik a dolgozókat, aztán öt órakor zárják az üzemeket, és kiengednek mindenkit.


BI: Úgy tudom, Ön korábban nem ismerte a Bridge Budapestet és az alapítókat, hanem „kívülről”, magától jelentkezett, mert szeretett volna csatlakozni a Vállalható Üzleti Kultúráért kezdeményezéséhez. Mi vonzotta benne?

RP: Az vonzott, hogy a manifesztónk tökéletesen leírja az egész Bridge lényegét. Ami igazából tetszett, hogy más is azt állítja, amit én: lehet nyugodtan dolgozni Magyarországon. Hogy sok adót fizetünk? Igen. Sok az áfa, sok a bérjárulék – minden sok. De ha körülnézünk kicsit, mondjuk Ausztriába, nos, ott is sok. Talán még több is. Dániában még több. Svédországban? Úristen!

De mi ugyanazt mondjuk, amit a Bridge: miután dolgoztunk, nyugodtan lefekszünk, és utána nyugodtan is fogunk ébredni.

Éppen most, néhány hónapja negyven biztonsági céget rohant le a NAV; sokan előzetesbe is kerültek. Ha a vagyonvédelemben az a feladata az őrnek, hogy betartsa a szabályokat, jogszabályokat, és így vigyázza a megbízó értéktárgyait, akkor ő nem követhet el szabálysértést. De ha az őr foglalkoztatása nem tiszta, akkor attól a pillanattól, ahogy bemegy a munkahelyére, lenyomja a kilincset és elkezd dolgozni: indul a törvénysértés. Ez teljesen etikátlan és számomra elfogadhatatlan dolog. De továbbmegyek: azzal is mélységesen egyet értek a Bridge Budapesttel, hogy értelmes, munka- tudás- és teljesítmény-központú gazdaságot építsünk. Ez kiemelten fontos a vagyonvédelem területén. Ugyanis a vagyonvédelem – úgy, mint az iparban az összeszerelés –, intenzív. De jobb, ha az ember tudásközpontú gazdaságban dolgozik: a tudását adja el, és az jövedelmez. Mi így teszünk, amikor keverjük a vagyonvédelemben a technikát és az élőerőt. Ezáltal az ügyfél sokat tud megtakarítani – de mi is többet tudunk keresni. Ez abszolút win-win dolog. De még az őrnek is jó, mert azokon a helyeken, ahol így dolgozunk, nincs probléma. Úgy mondjuk, „elnémul az őrség”, zajtalan a vagyonvédelem. Mert ahol sok őr dolgozik, még úgy is össze tudnak veszni, ha nem is találkoznak, csak a váltási időben. Mi hosszú távra tervezünk: van szakmai, de akár közösségi és társadalmi víziónk is. Most nagyon érdekes fázisban vagyunk, az egész vírushelyzettel. Változik a világ, ezt biztosan tudjuk. És azt is, hogy meg fognak szűnni szakmák. A taxisofőr, a teherautó-sofőr: öt év, és nem lesz rájuk szükség. Olyanná válik, ahogy mi csináljuk az őrzésben: egy sofőr el fog vezetni tíz teherautót – de ahhoz nem kell beülni a vezetőfülkébe. Szerintünk a mi szakmánkban is kevés őr lesz majd, ők viszont professzionálisak lesznek.

Az elveinkről pedig még annyit: a DERIK-ben gyors látszatmegoldások helyett érték alapon működünk, és betartjuk mind a törvény betűjét, mind a szellemét. Bejelentjük a munkavállalóinkat, és mindenről számlát adunk. Ez természetes.

Ezért is regisztráltam magunkat a Bridge-be, a következő évben pedig arra gondoltam, hogy nagykövet leszek. Szeretném a vagyonvédelmi szakmában elmondani a cégeknek, hogy alap, hogy be kell jelenteni a saját dolgozóikat. Ha tisztán játszunk, jó irányba haladunk.


BI: Köszönöm! Szerintem ez csodás végszó volt…

RP: Egy pillanatra még folytassuk, ha lehet!


BI: Hogyne. Valami kimaradt?

RP: Igen. Néhány nagyon fontos dolog, ami a betegségemhez köthető. Még egyszer arra kérek minden olvasót, hogy próbálják meg a stresszt száműzni az életükből, és egészségesen tölteni a mindennapokat. Nagyon fontos, hogy rádöbbenjünk, hogy a munka nem egyenlő az életünkkel. Az életünk annál sokkal több. És még valami: az is fontos, hogy felismerjük a stroke tüneteit. Ha valakinek zavaros lesz a beszéde, hirtelen elesik, eszméletét veszti, egyik oldala lebénul, azonnal hívjunk mentőt! A gyógyuláson ugyanis percek múlhatnak. Figyeljünk oda egymásra!

© 2020 by Bridge Business 

  • Facebook
  • LinkedIn
  • YouTube