Írta: Gazsó Orsolya
Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, kétszer is ellenőriztem, a diktafonom és a mobilos hangrögzítőm tuti veszi-e a hangot. Molnár József ezen jót mosolygott, majd megosztotta velem, hogy ő három adathordozóra vette fel a hanganyagait, amikor a PC World magazin főszerkesztőjeként dolgozott. Most az Edison-kategóriagyőztes HelloWorld civil szervezet és a Lego League robotikai közösség vezetője, űrtáborok szervezője. A Bridge Budapest 2021-es árnyékprogamjában Schiller Márkkal, a Bridge Budapest Vállalható Üzleti Kultúráért kezdeményezés egyik nagykövetével, a Schiller Autó Család vállalkozás harmadik generációs, elhivatott vezetőjével került párba. Nem csak a témakörük, értékrendjük is illeszkedett egymáshoz, ugyanis mindketten abban hisznek, hogy a gyermekek nevelésébe érdemes a legtöbb energiát fektetni.
Gazsó Orsolya: Hogyan szóltok a gyermekekhez?
Schiller Márk: Ha van felesleges egy forintunk, azt mindig a gyermekekbe fektetjük. Minden évben apa és én döntünk arról, melyik hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó civil szervezetet támogatjuk. A kórházak gyermekosztályai mindig a fókuszunkban állnak, illetve tavaly kezdtük el a Cseppkő Gyermekotthon falainak kifestését is, amit most a járvány megállított.
GO: Szóval nem csak pénzt utaltatok, hanem összefogtok az alkalmazottakkal, ecsetet ragadtok, és elmentek festeni?
SM: Persze. Tudod, mekkora buli? (Nevet.)
Molnár József: Ez példaértékű. Így gondolkodunk mi is, a feladatorienált oktatásban hiszünk.
Azt tapasztalom, hogy a motiváció felkeltése a legfontosabb a gyermekek nevelésében, érdekessé kell tenni számukra a tudományterületeket. A hagyományos oktatás nem arra fókuszál, hogy izgalmassá tegye a tananyagot, hanem arra, hogy átadjon egy nemzeti alaptantervet, kőbe vésett tudást, ám nem biztos, hogy ez a jó irány. Pár éve volt egy űrtáborunk, amit az Európai Űrügynökséggel és az Országos Meteorológiai Szolgálat szakmai segítségével szerveztünk a Balatonon, ahol egy meteorológiai ballont küldtünk fel a gyerekekkel a sztatoszférába, rákötöttünk egy dobozt, amibe egy beprogramozott kamerát helyeztünk el. Meg kellett oldaniuk, hogy amikor felmegy a levegőbe, ne melegedjen túl, azaz hogy szellőzzön, és ha átmegy egy esőfelhőn, akkor ne ázzon el, figyelniük kellett a légmozgást, a szélmozgást is. Egészen huszonhét kilométer magasra felszállt, onnan küldött le nekünk adatokat.
GO: Hú, ez annyira jól hangzik, hogy én is kedvet kaptam mérni.
MJ: (Nevet.) Ezt érzik szerintem a gyerekek is, játszva, feladatot megoldva tanulnak.
GO: Work hard, play hard, a mottótok is ezt mondja. Az árnyékprogram során mit tapasztaltatok, mennyire hasonlók a dilemmái a for- és a nonprofit szféra vezetőinek?
MJ: Márkkal nagyon hasonló problémákkal küzdünk.
Egy civil szervezet és egy cég is a piacon próbál működni, így pont ugyanazokkal a kihívásokkal küzdünk. A szervezetfejlesztés mindkettőnknél égető kérdés, legfőképpen az, hogy hogyan osszuk be az erőforrásokat, és ebbe beletartozik az idő is.
Engem az foglalkoztat most legjobban, hogy egységnyi idő alatt hogyan lehet a leghatékonyabban dolgozni. Márkkal rengeteget elmélkedtünk erről.
SM: De még nincs meg a titkos receptünk. (Nevet.) Józsefék most annyi mindennel foglalkoznak egyszerre, hogy azt tanácsoltam nekik, szögezzék le, hova helyeződjön a fókusz. Ezt nekünk is csak tavaly sikerült letisztáznunk, pedig nem mai gyerek a cégünk. Alkalmaztunk erre a célra egy eszközt is, a business modell canvast, ami kilenc szempont alapján vezet rá, mi a legsürgősebb elvégezendő feladatod. Ezt elküldtem Józsefnek is. Cserében én is kaptam tőle jó tippeket az időm menedzselésére, az egyiket már ki is próbáltam. József azt tanácsolta, hogy megadott időszakonként dolgozzam fel az e-mailjeimet, ne folyamatosan. Ha látom, hogy új levelem jött, ne olvassam el rögtön, hanem várjam meg, míg beérkezik négy-öt, és akkor válaszoljak rájuk egymás után. Így nem egész nap foglalkozom az inboxommal, hanem csak háromóránként.
GO: Ez szerintem mindannyiunk számára hasznos tipp lehet. Adtatok-e még esetleg más megoldásokat is egymásnak valamely problémátokra?
SM: Józsefnek megmutattam a deboxot, egy projektmenedzser-eszközt, amit egyébként fejlesztők, programozó cégek használnak.
Az a lényege, hogy a szervezet feladataihoz előre időt rendel, így nem tud szétcsúszni se a csapat, se a nap, és háttérbe szorulnak azok a teendők, amelyek kevésbé fontosak.
Tehát a program priorizál, csak a fő célra és az ahhoz szükséges lépcsőfokokra koncentrál, minden mást kizár.
MJ: Ez egy agilis munkaeszköz tulajdonképpen, már telepítettem is a számítógépemre. Nekem fantasztikus volt belelátnom, hogy hogyan működik egy többszáz főt működtető, autóiparral foglalkozó cég, ugyanis a robotika nem áll messze a gépjárművektől, sőt. A két terület között vannak átfedések is.
GO: És az is közös, hogy mindkettőtöknek folyamatosan haladni kell a kor vívmányaival: az autóiparban elektromos modellek, önvezető autók jelennek meg, a robotikában pedig új programnyelvek.
SM: Minden eszméletlenül gyorsan változik. De az elektromos autókban nem hiszek igazán, a zöldautózás szerintem nem a legjobb úton halad, csak arrébb sodorja a problémát, de nem oldja meg. Nem közvetetten, hanem közvetlenül marad meg ugyanaz a károsanyag-kibocsátás a levegőben a jelenlegi formájában.
GO: Mielőtt József válaszolna, hagy kérdezzem meg, hogy nem szokott lelkiismeretfurdalásod lenni amiatt, hogy a céged nem a zöld oldalon áll? Hogy a fenntarthatóság kérdése még csak szóba sem kerül?
SM: Mi vagyunk a legutolsó környezetszennyező szemétládák, ezt így szoktam megfogalmazni tömören. (Nevet.) Nincs rossz érzésem egyébként, mert az embereknek segítünk eljutni A-ból B-be. Aki nagyon zöld, az sem lóháton szokott járni – vagy legalábbis nem mindenhova.
MJ: Nálunk minimálisan merül fel a fenntarthatóság témaköre, ugyanis a LEGO-kocka ugyan műanyag, de általában soha nem végzi a kukában, több generáció is játszik vele. Nálunk inkább projekt-szinten szokott előjönni a környezetvédelem, nagyon jó oktatási programokat fejlesztettünk ki erre. De az eredeti kérdésedre válaszolva: amikor nyomtatott magazinnál dolgoztam, ott is folyamatosan innoválni kellett, új ötleteket behozni, hogy szinten tartsuk a lapot. Az egy nagyon kemény meló volt. A LEGO-alapú oktatás pedig egy feltörekvő ág, itt az van, hogy nem csak szinten kell tartani, hanem rohanni kell az újítások után. (Nevet.) Nagyon komoly munka a változásokat lekövetni.
GO: Anno az országban egyik első volt a Schiller használtautó-kereskedés, most minden sarkon eladó kocsit látok, és több tucat járgányt vontató neppereket. Régen szenzációszámba ment, ha valaki programozott, most már bárki elsajátíthatja egy gyorstalpalón. Törekedtek-e arra, hogy kitűnjetek a tömegből?
SM: Az általad említett neppereket hívják a rendőrök halálkaravánoknak. Nagyon veszélyesek. Azon, hogy mások legyünk, mint a többiek, annyira nem kell dolgoznunk, mert a kuncsaftok, akik nálunk vásárolnak, tudják, hogy mi holnap is abban az utcában leszünk, ahol tegnap, és bármikor fordulhatnak hozzánk bizalommal, nem tűnünk el, ha baj van, felvesszük a telefont, és az autók jó részénél garanciát is vállalunk. A használtautók felső kategóriáját képviseljük, ami azt jelenti, hogy a kocsik átlagos életkora három év, és max. százezer kilométer van bennük. A konkurenciához képest ez nagy előnyünk.
MJ: Valóban nagyon sok programozóképzés van most Magyarországon, de úgy tartjuk velük a lépést, hogy nem tartjuk velük a lépést. (Nevet.) Egyszerűen nem akarunk velük konkurálni. Mi nem egy tanfolyamot, képzést nyújtunk, hanem elsősorban egy szuper közösséget, egy keretet, ahol megtanulhatnak a gyerekek programozni. Fontos alappillére a szervezetünknek, hogy oktatjuk a szülőket és a tanárokat is, mert rajtuk keresztül tudjuk legkönnyebben elérni a diákokat.
Nem az a lényeg, hogy a gyerekeink elsők legyenek az összes versenyen, hanem az, hogy élvezzék azt, amit csinálnak.
Valamelyik nap felhívott az egyik szülő, hogy a gyermeke mosolya fülig ér, mert tizenharmadik lett a programozóversenyen. Ilyenkor az enyém is fülig ér, hiszen ez bizonyítja, hogy nem a dobogós helyért járnak hozzánk, hanem a tanulás és játék öröméért. Annyira sikeresek a diákjaink, akik nálunk tanulnak, hogy hiába próbálom őket visszahívni, hogy legyenek állandó tagjai a HelloWorld csapatának, nem tudom elérni őket, mert Amerikában, Angliában és Svájcban landolnak a legmenőbb egyetemeken.
GO: A járvány mennyire szólt bele a munkátokba? Azt gondolnám, hogy Márk bizniszét lendítette, hiszen rengetegen utaztak vidékre, a tömegközlekedés helyett inkább kocsikáztak a városban, többen mentek kirándulni a szabadba, plusz a parkolás is ingyenes lett. József esetében viszont nehezen tudok elképzelni online LEGO-építő versenyeket.
SM: Hát, sajnos nem így van, nálunk bedöntötte az üzlet egy részét a járvány. A bérautóinkat eddig leginkább csak a turisták használták, ugyanis drága luxusautókról van szó. Kollégát viszont szerencsére nem kellett elküldeni, a céget sikerült megtartani, de bízom benne, hogy most már javulni fog a helyzet, mert nagyon megszenvedte a Schiller ezt az évet. Nálunk nagyon nem működtek az online szolgáltatások, pl. amikor kihirdettük, hogy nem kell bejönni a szervizbe személyesen, elmegyünk az autóért házhoz, ráadásul adott kerületen belül teljesen ingyenesen, nulla darab ügyfél vette igénybe ezt a szolgáltatást. Szerveztünk online autóbemutatást is, azért, hogy ne kelljen a vásárlóknak bejönniük a szalonba. De ez sem működött, mert a vevők szeretik megtapogatni az autókat még a Covid közepén is. Ennek valószínű az az oka, hogy nagy értékű vásárlási cikk egy háztartásban az autó, nem olyan, mint egy cipő, amit visszaküldünk, ha nem jó a mérete.
MJ: Mi megtartottuk személyes részvétellel a táborainkat, de szinte naponta változott a vélemény a szervezetünkön belül arról, hogy mondjuk-e le az eseményeket vagy sem. Ám legózni szinte lehetetlen online, a csapatszellemet fizikai jelenléttel lehet átélni igazán.
GO: Márk jele az autó volt az óvodában. A tied a robot, József?
MJ: Nekem a perec volt, de nyilván a Molnár miatt. (Nevet.) Amikor én kisgyerek voltam, még nagyon fiatal volt a robotika ág és a LEGO-alapú oktatás is.
GO: Képzeld, Márk, a Schiller Opel, a szervíz szuper szlogenetek még mindig a fülemben van, pedig nagyon régi már ez a reklámotok. Ma egy cégnek és egy civil szervezetnek mennyire nehéz jelen lenni a köztudatban?
SM: Ez a szlogen még Szenes Ivánnak a szüleménye, nagyon jó cimborája volt a nagyapámnak, csomó reklámunkat ő hangszerelte és írta. Ma rádióreklámjaink nem nagyon vannak, de ezen szeretnénk változtatni a jövőben, hamarosan nyitunk egy új telephelyet, azzal kapcsolatban nagyobb tömegekhez szólunk majd. Van egy Youtube-csatornánk viszont, a Schiller TV, aminek én vagyok a műsorvezetője. Először hetente mentek ki videók, de abba azért belefáradtam, úgyhogy most kéthetente teszünk ki egyet.
MJ: Ez nagyon menő, Márk, miközben beszéltél, gyorsan le is csekkoltam a Schiller-csatornát. (Nevet.) Amikor médiában dolgoztam, folyamatosan jártam a cégekhez, hogy meggyőzzem őket, milyen jó nálunk printben és online hirdetni, most viszont a másik oldalon vagyok, magunkat kell tolni, és azt látom, hogy nem ilyen egyszerű a történet. Természetesen mi is kapunk folyamatosan ötleteket, ajánlatokat, hogy hol lenne érdemes hirdetnünk, de nekünk előbb azt kell kitalálnunk, hogy miről akarunk beszélni, mi az üzenetünk. Amíg ez nem tisztázódott le, addig a világ összes pénzét elkölthetjük, sehogy sem leszünk sikeresek konkrét cél nélkül.
GO: Márkék cégcsoportjának 350 alkalmazottja van, Józsefnek négy. Mindketten úgy fogalmaztatok interjú előtt, hogy családias a légkör a szervezeteteken belül. Hogyan tudjátok ezt megteremteni?
MJ: Mi annyira kevesen vagyunk, hogy másmilyen hangulat nem is lehetne nálunk, csak családias. (Nevet.) De úgy tudunk még jobban összemelegedni, hogy csapatépítésekre elhívjuk a volt kollégákat és volt diákokat, akikkel közös élmények és táborszervezések fűznek össze. Akkor vagyunk igazán egy nagy család.
SM: Tavaly készítettünk egy felmérést cégen belül, hogy mik azok az értékek, amiket az alkalmazottaink fontosnak tartanak a Schillernél. A családiasságot, a humort és a jókedvet sokan emelték ki. Vannak olyanok, akik több mint harminc éve dolgoznak nálunk, ugyanakkor vannak olyan kollégák is, akik átutazóban vannak. Folyamatosan változik a munkaerőpiac, igyekszünk lekövetni a folyamatokat és minél inkább családbarátok lenni. Minden évben tartunk egy Schiller Pikniket, ahová mindenki elhozza a gyermekét. A fő műsorszám az szokott lenni, hogy megismerjük egymás porontyait, mindenki megmutatja, ki az, aki napközben hívogatja. (Nevet.) A home office-ban ez még intenzívebb volt, mert sokszor találkoztunk képbe integető gyerkőcökkel egy-egy megbeszélésen.
A cégnek emberinek kell maradnia attól függetlenül, hogy növekszik.
GO: Az, hogy édesapáddal és nagyapáddal dolgozol együtt, nehézség-e?
SM: Nagypapával egyre kevésbé dolgozom együtt, ő kezd visszavonulni, és apa is kezd a háttérbe vonulni, évről évre több feladatot bíz rám. Remek lehetőség, hogy a családomtól tanulhatok.
GO: Mi volt az elképzelésetek az árnyékprogrammal kapcsolatban és végül mit adott nektek?
MJ: A legtöbb dologba úgy szoktam belefogni, hogy miért ne próbáljuk ki, minden tapasztalás építi az embert. Ha valami tágítja a világlátásomat, azért hálás vagyok. Az árnyékprogram ilyen. Márkkal nagyon jókat beszélgettünk, örülök, hogy találkoztunk, ha nincs a Bridge Budapest, valószínű soha nem hoz össze minket a sors. Bár az autójukat már vezettem, jó pár évvel ezelőtt a Dráva utcai szalonjukban vettem egy használt Rovert. (Nevet.) Szerettem azt az autót.
SM: Egy új perspektívát nyitott meg előttem a Józseffel való találkozás.
A beszélgetéseink során mindig arra sarkalltam, hogy csak meséljen, sztorizzon, annyira izgalmas és új volt számomra az a világ, amiben ő mozog. Teljesen kizökkentett a hétköznapokból.
GO: És a hétköznapokban egyébként mi az, ami kizökkent benneteket a munkából?
MJ: Semmi. (Nevet.) A legrosszabb időszakom van most, egy nagy projekt leadása előtt vagyunk, zajlanak a regionális döntők, ahol főszervezőként a csapatok gondjait-bajait intézzük, közben szervezzük a nemzetközi döntőt, és intézzük a jövő évi LEGO-rendeléseket is. Emellett a négyéves gyermekem is gondoskodik arról, hogy soha ne unatkozzak, a legutóbbi online meetingen például beleszólt a kamerába, hogy apa, dehát te pizsiben vagy! (Nevet.)
SM: Én aktívan szeretek pihenni, amihez nálam is hozzájárul a gyermekem. Tizenöt hónapos a kislányom, ő a fő főnököm. (Nevet.) Pl. az interjú előtt ebédkor bukfencezni kellett tanítani, a menyasszonyommal izgultunk, hogy ne legyen hányás a vége, mert a gyerek már ebéd után volt, én ebéd előtt. Elhatároztuk, hogy létesítünk egy önellátó ökogazdaságot, most ott kapcsolódom ki. Három hektáros területről van szó, amin kb. ezerkétszáz gyümölcsfa van, úgyhogy van bőven feladat.
GO: Ott akkor tényleg nem kell autó, lehet lóháton közlekedni.
SM: (Nevet.) Kislányom biztos fog lovagolni, már most óriási bizalommal fordul feléjük, pedig négyszer akkorák, mint ő. Szeretnék egy bivalyt is venni a harmincadik születésnapomra, hogy a bivaly-mozzarellát saját magamnak tudjam elkészíteni. Meglátjuk, mi lesz belőle.