Írta: Bus István
Kevesen tudnak szenvedélyesebben érvelni az átláthatóság és a korrekt üzletvitel mellett, mint a Villámfordítás fordítóiroda alapító-ügyvezetője. Egy mikronvállalkozásból mára 1800 szakembert foglalkoztató cég tulajdonosaként nemcsak családias légkört teremt, de ami ennél talán fontosabb: mindig időre fizet. Gál-Berey Tünde a Vállalható Üzleti Kultúráért kezdeményezés Nagykövete.
Bus István: Önöket mennyire viseli meg a mostani időszak? Mégiscsak online folyik a munka, tehát nagyjából olyan lehet minden, mint korábban.
Gál-Berey Tünde: A regisztrált fordítóink – most már 1800 körül van a számuk, – freelancerek, tehát velük nem változott meg a kapcsolat. De a benti munka, az ügyfélszolgálat, az itt dolgozó 22 emberemmel igen: egyik napról a másikra szinte mindenki otthon maradt. Ilyenkor a vezető feladata is megváltozik. Még jobban előre kell lépni. Én végig bent voltam az irodánkban a karantén alatt is, pedig nekem is kisgyerekeim vannak. De fel sem merült bennem semmilyen kifogás: átveszi az ember a feladatokat a munkatársaitól, hogy legalább ők otthonról tudják folytatni. Nekem szerencsém volt, merthogy a gyerekeim otthon elég jól el voltak látva: van internet, saját számítógépük, tudják is használni. Alsósok mindketten, úgyhogy azért ott kellett ülni velük a lecke fölött. De a terheket megosztottuk a férjemmel. Fél nap itthon, fél nap otthon – mivel az irodát is “itthonnak” hívom. Magát a fordítási ipart egyébként nemhogy kedvezőtlenül, de inkább kedvezően befolyásolta a járványhelyzet. A kezdeti ijedtség után visszaállt a munkamennyiség – sőt, meg is lépte a korábbi szintet. Sok cég online kezdett dolgozni, egy csomó új eszközt kellett kipróbálniuk, ahhoz pedig kellett a nyelvi segítség.
BI: Miért hívja “itthonnak” az irodát?
GBT: A fordítóiroda nem olyan típusú vállalkozás, mint egy startup: ők kitalálják, befektetőt találnak, és két hónap múlva talán már milliárdosok. Számomra ez lassú építkezés volt – 14 éve alapítottam a céget. Olyan, mintha a gyerekem lenne: nem csak időbefektetésben, de gondolati síkon is sokat törődöm vele. Ezért hívom itthonnak. Meg azért is, mert nálunk nem nagyon léteznek merev szabályok. Ez egy szép nagy iroda, sok emberrel – de papucsot hordunk, mert szeretjük a papucsot. És nem nagyon teszünk úgy, mintha mások lennénk, mint amilyenek vagyunk. Ezért mindenki otthonosan kezeli az munkahelyét, annak ellenére, hogy egy nagy irodaházban vagyunk.
BI: Lazaság van?
GBT: Az azért nem. Az elmúlt időszakig, amíg 15–20 emberrel dolgoztam együtt, kézben tudtam tartani a csapatot. Most értünk egy olyan határra a növekedésben, ahol a következő szakaszban már nem működik ez a fajta családias hangulat és közvetlen probléma-megoldás. Ezt lassan be kell látnom – bár nagyon nehezen veszem rá magam, mert szerintem ez a fajta szabadság adja a kreativitást. Amitől a munkatársak a sajátjuknak érzik a dolgokat. Sokat foglalkozom most ezzel; még üzleti coach is segít, hogy feldolgozzam, nem mindenkinek van szüksége az ilyenféle szabadságra.
Rettenetesen utálom dobozba rakni az embereket, és megmondani, milyen pályán, honnan hová repüljenek. Alapvetően a dobozokat is utálom: ha falat látok, menekülök, és abból indulok ki, hogy más is ilyen. A lazaság ekkora szervezetnél már nem működik. Ez jelenleg az egyik legnagyobb gátja a következő fejlődési lépésemnek. De dolgozom rajta. Felismertem, csinálom. Csak egy kicsit fájdalmas.
BI: Hogyan tudnak 1800 embert koordinálni?
GBT: Van saját fejlesztésű szoftverünk erre, amely megmutatja, hogy ki mit csináljon, mikorra legyen kész. A szakmai folyamat jelentős része automatizált. Az emberi része viszont nem. Például, amikor a projektekhez fordítót választunk, azt érzéssel tesszük. Nem szeretem azokat a típusú kiszervezéseket, amikor kilökünk egy munkát, és viszi, aki viszi. Nem lehet azé, aki először leüti: ezt nem viselem jól lelkileg sem, és a fordítókkal sem lenne túl fair ez az eljárás. A minőséget az határozza meg nálunk, hogy a fordító egyben értékteremtő központ is. És azért olyan fontos a fair trade, hogy biztonságban legyenek. Hogy ami keresztülmegy rajtuk, az jó egyen. Ha szeretik csinálni, szeretik majd az ügyfelek is.
BI: Fair trade és Bridge Budapest: van köztük átfedés.
GBT: Abszolút! A fair trade amúgy csak egy jó hívószó, mert azt mindenki ismeri. Ha 14 éve azt mondom, hogy “átlátható”, akkor lehet, hogy egyáltalán nem is figyelnek fel rá. Tehát a fair trade-ben nálunk benne van, hogy virtuális face to face kapcsolatot tartunk a fordítókkal. Tudjuk, ki mit csinál. A fordítónál, hogy biztonságban érezze magát, két feltétel teljesülésére van szükség. Az egyik, hogy folyamatos legyen a munkavégzés – még akkor is, ha épp kevesebb megbízást kapunk, de legyen mindig munkánk. Mint egy igazi vállalkozásban. A másik pedig az, hogy amikor a nyelvi szakember elvégezte a munkát, abban a pillanatban kapja meg a pénzét. Nem egy nap múlva, nem három nap múlva, hanem azonnal. Mert akkor tud vele dolgozni, tud rá építeni, tud számítani rá. És legközelebb, ha keresem, ő ott fog ülni – mint ahogy én is ott ülök, amikor a számláját fizetni kell.
Ez az 1800 ember olyan, mintha itt lenne velünk: legtöbbjükről tudom, hogy a gyereke mikor jár korcsolyázni, és hogy mikor hívhatom. Vagy éppen azt is, ha koronavírusos, tehát nem keresem. Ezt meg lehet csinálni akkor, ha az ember kiveszi a rendszerből azokat a feladatokat, amik igazából nem igényelnek emberi figyelmet. Ilyen a számlázás, az adminisztrálás. Nem érdekel, megoldja a számítógép. Nem akarom az embereink kreativitását és idejét ebbe ölni.
Ölje abba az idejét, hogy tudja, mikor van ügyeletben az orvos-szakfordítónk, és mikor tudjuk megkeresni őt. És akkor ez az egész rendszer fenntartható működést eredményez. Cserébe viszont a nyolc órából nem kell hatot adminisztrálni.
BI: Melyek még a Bridge-es átfedések?
GBT: A legnagyobb átfedés az a fajta nyíltság, amit már nagyon régóta kellene képviselnie a vállalkozói szférának. Korábban csatlakoztam már a Példakép Alapítványhoz, amit Valentínyi Kati csinált. Az volt a feladatunk, hogy a vállalkozókról kialakult nézetet kicsit diverzifikáljuk: hogy ne feltétlenül azt jelentse mindenkinek, hogy a vállalkozó egy csaló, aki susmusol és elmismásolja a dolgokat. Merthogy úgy is lehet vállalkozni, hogy az egy valós opció legyen pályaválasztásként a felnőtt korra. Én például soha nem akartam alkalmazottá válni – mindig vállalkozó akartam lenni.
De ennek az volt a feltétele számomra, hogy egyértelműen, nyilvánosan, transzparensen csinálom. Hogy ez tulajdonképpen ugyanúgy működik, mint bármilyen más munka. Nem csalok adót, nem lopom meg a társadalom többi tagját, nem csinálok olyat, ami rosszat tesz Magyarországnak, Európának, a világnak, a gyerekeimnek. Ez bonyolultnak tűnik, de igazából annyira egyszerű!
Itt van a közös pont Pistyur Verával: ezt ő is ilyen egyszerűnek látja – csak korábban senki nem merte ennyire egyértelműen felvállalni. Én mondhattam egymagam, de engem senki nem ismert. Minden konferencián elmeséltem a fair trade vállalkozást, de ebből sokaknak annyi jött le, hogy biztosan csokigyártó cég vagyunk. Hát semmi közünk a csokihoz; ez az értékteremtő attitűd felismerése. Hogy az ember tudja, hogy a saját működése milyen elveken alapszik. Nagyon sokat foglalkoztam a témával korábban is. Halálosan idegesít például, amikor azt látom, hogy jön egy cég, és a CSR tevékenysége Magyarországon az, hogy esőerdőket véd. Nem azért, mert nem kell az esőerdőket védeni, de mégis, mi hatása van egy magyarországi cégnek arra? Miért nem azzal foglalkozik, hogy az alvállalkozója ki legyen fizetve? Ugyanazzal az egységnyi erőbefektetéssel sokkal nagyobb hatást érhet el, ha nem mondvacsinált indokokkal munkálkodik, hanem olyannal, amiben hisz. Tehát szuper, hogy a kutyamenhelyeket pénzelik, de biztosan van olyan is, hogy a munkatársa gyerekének nincs számítógépe. Vera a Bridge-ben éppen ezt vette észre: hogy mindezt ki kell mondani. És értessük meg, hogy ezt mindenki tudja ám csinálni! Ehhez nyilván kellett egy olyan hang, egy olyan ismertség és egy olyan intelligencia, mint ami Verában megvan. Rá odafigyelnek. Ezért tetszik a Bridge. Én nagyon kevés szakmai előadást tartok a fordításról, merthogy igazából nincs benne túl sok átadható szakmai dolog. Inkább erről beszélek, mert ez sokkal izgalmasabb. És az a tapasztalatom, hogy ez az izgalom átragad másra is. Én például sok saját ügyfelemhez járok ki, és segítek abban, hogy kitisztítsuk a munkájukat: hogy ne legyen borítékba csúsztatás. De egy interjúval, pár szóval, azzal, hogy megjelenünk valahol és előadunk, meg lehet változtatni tíz másik vállalkozás attitűdjét.
Külön izgalmas, hogy az egész központja az átláthatóság. Mert ugyan mindenféle értéket belepakoltunk, amik mind külön-külön is izgalmasak, de ha megnézzük, akkor tulajdonképpen az átláthatóság a tisztességes üzlet alfája és omegája.
És hidd el, ki fog alakulni. Nézd, meg hányan vagyunk már! Amikor keresek valamihez alvállalkozót, akkor én áttekintem ám, hogy működik! És egyre többen meg fogják nézni. Mert persze, jó az, ha valaki gazdaságilag is stabil. De most már az is nagyon fontos, hogy értékekben is olyan stabil legyen, mint én. Hogy fel se merüljön benne a csalás gondolata. Hány olyan ügyfelem volt, aki aláírta a gyönyörű szerződéseket, aztán a felénél, amikor már éppen lehetne szakmailag teljesíteni, mindig benyomták, hogy ha így csináljuk, akkor az úgy lesz. Nem! És akkor viszont kell az erő a vállalkozóban, hogy azt mondja: bocsánat, hátat fordítok, nem érdekel, hogy egymillió, tízmillió vagy százmillió forint. Nem fogom korrumpálni magam meg az embereimet… Szóval: ki kell fizetni az alvállalkozót – ez ilyen egyszerű. Nevezheti valaki innovációnak, nevezzük annak, mit bánom én. A biztonság, az átláthatóság a lényeg. Meg a tudatosság és a keménység, amivel mindezt kezeli az ember.
BI: A keménysége miből fakad?
GBT: Nincsenek vállalkozók a családomban – tehát onnan biztosan nem. Inkább a szüleimből; abból, amit kaptam tőlük. És ez most nem is biztos, hogy ide tartozik, de mégis fontos téma… ahogyan megérkeztem ebbe a világba, meg Magyarországra. Romániában születtem, és a Ceausescu-korszakban a szüleim átmenekültek velem. Otthagytak mindent. Tudom, ez akár tipikus történet is lehetne. De ha megnézik, akkor azok, akik gyerekekként érkeztek, mind nagyon céltudatosak. Én valahová ide kötöm a dolgot. Mindig tudtam, hogy itt akarok élni, és itt kell boldogulnom Magyarországon, mert így neveltek. És valószínűleg innen fakad, hogy egész kicsi koromban éreztem: irányítani szeretek. Ilyen a személyiségem. Ha belépek egy terembe, akkor ott előbb-utóbb mindenki arra figyel, amit mondok – függetlenül attól, hogy akarom-e ezt, vagy nem.
