Radeczky Zoltán, a Foodora ügyvezetője
Írta: Bus István
A Foodpanda Foodorára változtatta a nevét. De nemcsak ennyi a változás: fél éve új CEO is érkezett. A váltás mellett sok egyéb dologról is beszélgettünk Radeczky Zoltánnal. A házhozszállítás jövője mellett a vezetői elhivatottságáról, a tetoválásairól – és arról is, mit keresett egy főzős műsorban. (És ez az első Bridge Budapest CEO-interjú, amelynek a végén receptet is találtok!)
Bus István: Mindenekelőtt tisztázzuk: te szerepeltél az RTL Klub főzős műsorában, A konyhafőnökben?
Radeczky Zoltán: Igen.
BI: Hogy kerültél oda?
RZ: Szeretek főzni. Volt egy ismerősöm, akivel állandóan húztuk egymást, hogy melyikünk tud menőbb kajákat csinálni és tálalni. Őt megkeresték anno az RTL-től, hogy lenne-e kedve szerepelni a műsorban. Rohant rögtön hozzám, hogy segítsek felkészülni, én meg mondtam, hogy persze, segítek, de szóljál már nekik, hogy esetleg behívnának-e engem is. Akkor a tévések megnézték az Instagram-profilomat, és látták, hogy milyen kajákat csinálok. Én aztán bekerültem a műsorba – az ismerősöm meg nem. Úgy hat-hét adásban szerepeltem.
BI: Komoly médiakarrier kezdődhetett volna…
RZ: Hát, a világot jelentő deszkákról lecsúsztam (nevet). De egy ilyen műsorban nem az jut tovább, aki a legjobban főz, hanem aki a legjobb nézettséget tudja hozni. Én meg azért elég világosan elmondtam az elején, hogy csak olyasmit tudok vállalni a műsorban, ami után szembe tudok nézni egy HR-essel egy állásinterjún. Jó kaland volt; nagyon szórakoztató.
Egyébként alapból olyan típus vagyok, hogy ha valamit kipróbálok, azt szeretem jól csinálni.
Úgyhogy a főzésre nagyon rákészültem. Elmentem például a karácsonyi szezonban henteshez dolgozni, és napi négyszáz csirkét bontottam szét – hogyha az adásban odakerülök, akkor ne legyen kihívás, hogy kell egy csirkét szétszedni. Hajnali öttől álltam a pult mögött, és lánckesztyűben bontottam az állatokat. Utána meg elmentem Rácz Jenő Michelin-csillagos éttermébe, a Rumorba is, a konyhára.
BI: Hihetetlen…
RZ: Szerintem csak így van értelme, nem?
Ha belerakod a szíved-lelked.
Mondjuk Jenő konyhája picit más, mint a klasszikus vendéglátózás, hiszen ő degusztációs menüzik, kizárólag előzetes bejelentkezésre. Tehát reggel kilenckor már pontosan tudja, hány ebédmenüje és vacsoravendége lesz. Nagyon érdekes volt látni, hogy milyen precíz az egész. Kevésbé főzés, mint inkább betanított, szakszerű manuális tevékenység. Grammra kimérve indul a nap.
BI: Térjünk vissza a tévéműsorhoz: a business-Coelho-k szerint mindenből fel lehet szedegetni valamit. Neked mi jutott a Konyhafőnökből?
RZ: Elsősorban az, hogy az ember az álmainak soha ne fordítson hátat. Sokáig volt vágyam, hogy éttermet nyissak, és kipróbáljam magam egy gasztrokarrierben. De mivel multicégeknél dolgoztam húsz éven keresztül, ez úgy csapódott le a fejemben, hogy ez egy olyan életpálya, ami elment mellettem. Vagy én mentem el mellette. Maga a lehetőség, hogy be tudtam kerülni egy ilyen műsorba, nagy lökést adott. Igazából sosem késő kipróbálni, amit mindig is szerettél volna. Soha ne mondd, hogy erről már lemaradtál. Ha kellő időt és energiát ráfordítasz, bármit el lehet érni.
BI: Akkor mikor nyit az éttermed?
RZ: Tervben van. Amikor a mostani lakásunkba, egy lakóparkba beköltöztünk a feleségemmel, velünk szemben kiépült egy szolgáltató központ. Nyáron fogunk leülni tárgyalni az ottani emberekkel, hogy milyen módon lehetne egy kávézót vagy egy szendvicsezőt nyitni. Vagy egy éttermet. Éppen a házammal átellenben lenne a munkahelyem. Már megvan a fejemben a koncepció.
BI: Lehet, hogy orosz ételek lesznek? Merthogy a műsorba is ilyenekkel jelentkeztél.
RZ: Figyelembe véve a mostani közhangulatot, az orosz vonalat kénytelen leszek elengedni. A műsor castingjára orosz-ukrán fúziós kaját vittem. Stroganoff bélszínt, borscsot, és kefires palacsintákat próbáltam összerakni egy kicsit újhullámosabb cuccban. Fölvettük hétfőn a műsort – csütörtökön lerohanták Ukrajnát az oroszok. Éreztem, hogy a castingból túl sokat nem fognak bevágni a műsorba, amikor arról beszélek, hogy mennyire megkedveltem az orosz népet, a kultúrájukat és az embereket… Mert félretéve azt, hogy milyen őrült irányba halad a világ, az orosz emberekkel, a néppel nagyon tudok szimpatizálni. Ők is csak belecsöppentek ebbe a helyzetbe, és sajnos ők sem tudnak mit kezdeni vele. A szívem szakad meg értük – és azért is, hogy nem fog tudni soha többet visszavárni Oroszország.
BI: Az Avon miatt voltál ott.
RZ: Igen. Az utolsó két évemben Oroszországnak és Közép-Ázsiának voltam az ügyvezető igazgatója. Kazahsztán, Kirgizisztán – minden, ami „sztánra” végződik a környéken.
BI: Miben mások az ottani emberek, mint mi?
RZ: Nagyon jól elkülönül, milyen módon viszonyulnak valakihez, aki a belső szférájukba tartozik, vagy aki azon kívül van. Az egyik véglet az volt, hogy amikor neked jön valaki a szupermarketben, egy „izvinyítye” sem hangzik el, mintha észre sem venne. Viszont amikor a személyzeti igazgatóm meghívott a hétvégi házukba, hogy találkozzak a kedves férjével, egy órán belül már együtt ettük a füstölt lazacot, és ittuk a pezsgőt, este nyolckor pedig közösen néztük Youtube-on a Vasas-meccset, és megtanult magyarul szurkolni. Óriási barátok lettünk, és együtt akartunk éttermet nyitni Moszkvában, a Tverszkaján. Nem kell mondanom: ez a terv is parkolópályára került.
BI: Kilenc percre beszélünk, és még nem került szóba a biznisz. Színesebb figurának tűnsz, mint aki szépen belepasszol a multi-lét építőkockái közé. Ezt te hogy kezeled?
RZ: Az évek meg a rutin… A Pepsinél kezdtem a pályafutásom, közgazdász végzettséggel. Klasszikus multikatonának indultam. Mentem végig a ranglétrán, és 2007-ben megérkeztem az Avonhoz, pénzügyi igazgatóként. Akkor viszont volt két elég sokkoló pozitív élményem, ami szerintem jó irányba lendített. Az AVON-nál, ugye, a tagok közvetlen értékesítéséről szól az egész folyamat: a tanácsadók a termékeinket viszontértékesítik, és ebből jutalékot tudnak maguknak megtartani. Középosztályból származó diplomás közgazdászként más anyagi körülmények között élek, mint az Avon-tanácsadók 99,9 százaléka. Az első napomon – az on-boarding részeként – elmentem Kiskunfélegyházára, hogy megnézzem, milyen módon működik egy tanácsadó. Az év legmelegebb napja volt, százéves rekordok dőltek meg. Egy olyan tanácsadót interjúztatott az egyik sales-es, aki ránézésre legalább száznegyven kiló volt. A hölgy több mint húsz kilométert kerékpározott az egyik faluból, hogy találkozhasson a sales-essel, majd húszat haza. Ömlött róla a víz, akár egy paródiában – és a sales-es feltette a klasszik kérdést: mi a célja ezzel az egésszel. A válasz az volt, hogy különben nem tudna a gyerekének karácsonyi ajándékot venni. Ahányszor elmesélem ezt a sztorit, mindig a hideg futkos a hátamon. Az, hogy ötezer forint mennyit jelent egy embernek, nekem akkor, harminckét évesen, borzasztóan más perspektívába kezdte pakolni a dolgokat. Ez volt az a momentum egyébként, ami később átlökött a pénzügyről az értékesítésre. Egyik nap még a számítógép képernyője mögött Excel-táblákat és főkönyveket bogarászok, másnap meg nyolcszáz sikoltozó nő előtt ugrálok a színpadon, Robbie Williams-t éneklek, és motiválom őket. Láttam azt a szeretetet, amivel körbe tudnak venni azok az emberek, akik a cégünk termékeit fogyasztják. Előfordult olyan is, amikor elmentem vidékre, és beinvitált a tanácsadó a saját házába. A nappaliban az én fényképem volt kint a könyvespolcon. Persze nem úgy, mint Mao Ce-tungnak, hanem egy konferencián készült közös fotó.
Ezek miatt olyan szinten elkezdtem más szemszögből látni a dolgokat, hogy nemcsak jobb szakember, hanem biztos vagyok benne, hogy jobb ember is lettem. Ez indított el engem többek között azon az úton, aminek köszönhetően most a Bridge Budapest tagjaként, vagy akár a Foodora felsővezetőjeként ülök most itt.
Van, aki El Caminót jár, van, aki elmegy túrázni a Himalájába – nekem szerencsére egy relatív egyszerű módon adatott meg a felismerés, hogy nem minden fekete és fehér. És hogy igenis, ki kell lépni a saját kis medrünkből.
BI: A karriered viszonylag lineáris – alapvetően hűséges hosszútávfutónak tűnsz.
RZ: Így van. Ha valamit szeret az ember, akkor azt jól kell csinálni. A jó munkához meg idő kell. Nekem egyébként az egyik legnagyobb vezetői kihívásom, hogy a frissen feltörekvő generációknál iszonyatosan nehéz kiérdemelni a lojalitást. Én még abból az iskolából jövök, ahol, ha elkötelezem magam egy munkahelyen, bizonyítani szeretnék.
BI: Negyvennyolc vagy. Hogy bírsz szót érteni az Y-osokkal?
RZ: Nekem ez egy óriási sport. A Foodoránál a közel négyszáz munkavállaló közül én vagyok a második legidősebb a cégnél. Ezt még szoknom kell. Szerintem sokat segít, ha az ember lélekben megpróbál fiatal maradni.
Az első lépés, hogy ne a hatalomból és izomból próbáljunk kommunikálni.
A közös nyelvet azért többnyire meg tudom találni velük. Tegnap volt a brandváltásunk: a Foodpandából Foodora lett. Délután háromkor indult a rendezvény, ami a végén evésbe-ivásba és bulizásba torkollott. A délutáni Playstation-özésbe még szívesen beszálltam, és végigvertem a fél céget. Viszont az esti piálás előtt már udvariasan leléptem.
BI: Látom, hogy azért eléggé ki vagy varrva. Biztosan segít abban, hogy elfogadjanak a srácok.
RZ: Igen. 2005-ben, amikor megszületett a kislányom, felraktam a karomra, hogy mindig velem legyen. 2012-ben megszületett a fiam – őt pedig felrakták ide, a másik oldalra. Viszont a kettő nem ugyanakkora lett, és annyira idegesített az asszimetria – mert, ugye, rendszerben gondolkodó ember vagyok –, hogy kiegészítettem a kislányom részét… De akkor meg az lett a nagyobb. Utána – ahogy az lenni szokott –, elszabadultak a dolgok. Viszont ez tényleg segít a beilleszkedésben. A legelején megpróbálom a sugárzó személyiségemmel levenni az embereket a lábukról, és aztán van egy pont, amikor csak feltűröm az ingem ujját (nevet). És még valami: a nagylányom már tizenkilenc éves, és a tetoválás segít kordában tartani az udvarlóit.
BI: Mostanában sokat interjúzom CEO-kkal, és azt vettem észre, hogy a harmincasok általában elképesztően optimisták. Honnan jön ez szerinted?
RZ: Szembesülök vele én is. Ilyenkor mindig próbálok saját magammal szemben is kritikus lenni. De inkább megpróbálom megérteni, vajon ők mit láthatnak bele a dolgokba. Szerintem egy olyan generáció nőtt föl, amely viszonylagos jólétet kapott a szüleitől. Többet és többfélét tanulhattak, mint mi. Többet láttak a világból, és valahogy ez a nyitottság jobban előhozza az optimizmusokat.
Sokkal pozitívabbak, mint mi – és ez szerintem jó.
BI: Az elődöddel is beszélgettünk, és látszott már, mi történik a piacon. De azért az elhúzódó Európa-bajnok inflációval nem számoltunk.
RZ: Ránk is hat a magyarországi fogyasztók elkölthető jövedelmének zsugorodása. Önmagában a házhozszállítás a múltban is egy kevéssé gyakran használt funkció volt, amit a Covid drámaian megváltoztatott, az összes többi vásárlói szokással együtt. Most azért küzdünk, hogy lehetőség szerint továbbra is megértessük a fogyasztók minél nagyobb részével, hogy a házhozszállítás nem luxustevékenység, hanem olyan valami, amit szégyenérzet nélkül, bármikor megtehet az emberek túlnyomó része. Látjuk az értékesítési számainkon, hogy a rendelési hajlandóság csökkent. Kevesebb alkalommal, vagy eleve kevesebben is rendelnek, mint tették azt az infláció elszabadulása előtt. De ha az átlagos kosárértéket nézzük, azon nem látunk nagy változást.
BI: Mi jön most? A Foodora az éttermi kiszállítás mellett az élelmiszerre is nagy hangsúlyt fektet.
RZ: A főtevékenységünk nyilván a melegétel házhoz szállítása marad. A másik a grocery-házhozszállítás. Vagyis nem csak élelmiszert, hanem a mosószertől kezdve a samponig bármit lehet rendelni, amit 30-35 percen belül ki is viszünk. A harmadik pedig maga a logisztikai szervíz. Ha valaki virágot szeretne rendelni, fölmegy a platformra, megkeresi a boltot, és fél óra múlva ott van nála a csokor.
BI: A Bridge Budapestet megörökölted?
RZ: Igen. Az elődöm, István, akivel szintén beszéltél, nagyon-nagyon pozitívan szólt róla. Utána összehozott Pistyur Verával, akivel leültünk megbeszélni, mi is az a szellemiség, amit a Bridge képvisel. Ez pedig abszolút rezonál azzal, amit én is vallok vezetőként. Kicsit sem kell szerepet játszanom, hogy így is értéket teremtsek a munkavállalóink számára.
BI: Konkrét értékek?
RZ: Kettőt mondanék: az egyik a felelősségvállalás. Mind vezetőként, mind magánemberként fontos, hogy az ember maximálisan odaálljon azok mögé a dolgok mögé, amiket képvisel.
Ne próbáljon meg kibújni a következmények alól, hanem vállaljunk felelősséget mindenért, amit csinálunk.
A másik, ami nagyon fontos számomra: a kölcsönös tisztelet. Sokan abban a multinacionális közegben szocializálódtunk, amikor az emberek tisztelete komoly hiánycikk volt. Sok olyan vállalatvezetőt ismertem, aki azt gondolta, hogy azért, mert ő parkol az „ügyvezető igazgató” feliratú helyen, olyan privilégiumokra jogosítja fel, amikkel visszaélhet. Ez alapjában téves megközelítés.
Semmivel nem vagyok különb, mint bármelyik dolgozója a cégnek, és mindenkinek meg kell adnom azt a tiszteletet, amely minden emberi lénynek alapvető joga.
BI: Utolsó kérdésem, mit főzöl hétvégén?
RZ: A kisfiam kedvenc kajája egy relatíve olcsón elkészíthető étel. Egy közel-keleties fűszerezésű, darált hús-alapú, chili con carne-szerűség. Tortilla-lapba töltöm be, megszórom egy kis nachos-szal, tejfölt teszek rá és reszelt sajtot. Eszelős.
BI: Átküldöd a receptjét?
RZ: Hogyne Már megy is!
Nachos lasagne
Hozzávalók 4 személyre
600g darált marhahús
2 doboz konzerv paradicsom
2 fej vöröshagyma
6 gerezd fokhagyma
1 üveg barnasör
50g fekete csokoládé
400g konzerv feketebab
6 tortillalap
1 zacskó nachos chips
20 dkg félzsíros keménysajt, például Grana Padano
20 dkg tejföl
füstölt pirospaprika
Ras-el-Hanout (vagy fahéj, római kömény, őrölt koriandermag)
jalapeno
olaj, só, bors, cukor
Készítsünk chili-con-carne-t: az apróra vágott hagymát futtassuk meg olajon, mehet rá utána az apróra vágott fokhagyma. Pirítsuk le a darált húst, fűszerezzük majd öntsük fel a paradicsomkonzervekkel. Kevés cukorral vegyük el a savasságát, öntsük fel a sörrel. Közepes lángon főzzük másfél-két órát, folyamatosan felöntve vízzel, és néha megkevergetve – nehogy leégjen. Ha megfőtt rendesen a hús, adjuk hozzá a babkonzervet, majd a legvégén a csokoládét.
Jénai tálban állítsuk össze a lasagne-t: egy adag húsra rakjunk apróra vágott jalapenot, szórjuk meg reszelt sajttal, majd terítsük be nachossal. Erre fektessünk tortillalapot, azt kenjük meg tejföllel és kezdhetjük újra a rétegrendet a hússal. Fontos a sorrend: a tortilla védi meg az alatta levő nachost a megszottyadástól, így ropogós marad tálalásig.
Reszelt sajt a tetején, majd mehet a sütőbe, 180 fokon 15-20 percig.
Jó étvágyat! (Remélem, nem hagytam ki semmit.)