Írta: Gazsó Orsolya
Két szuperhőssel, az országos hírnevű, elismert coach-csal, Bázakerettye polgármesterével, étterem- és hoteltulajdonossal, valamint a NoBadKid, a Pressley Ridge közép- és kelet-európai regionális igazgatójával, a súlyos magatartás-, érzelmi és beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekek felkarolójával nem könnyű interjúidőpontot egyeztetni, nekem két hónapba telt. Ám Csatlós Csilla és Gruber Andrea határidőnaplója nem akármilyen teendőktől roskadozik, mindegyik feladatuk társadalmilag felelősségteljes, a gyermekek és szülők javait szolgálják. A Bridge Leaders árnyékosztályban kapcsolódtak, civil és céges vezetői tapasztalatcsereként. Csilla Vállalható Üzleti Kultúráért Nagykövet. Andrea szervezete Edison100-as kategóriagyőztes.
Gazsó Orsolya: Eddig csak egyszer beszélgettetek, pedig már tavaly októberben elindult a Bridge Leaders-árnyékprogram. Kapacitásotok vagy kedvetek nem volt a találkozóhoz?
Csatlós Csilla: Kedv és kapacitás is volt, a jó dolgokra kötelező időt szakítani, itt másról van szó. Andiék évek óta küzdenek egy problémával, mi meg egy másikkal, és amikor először diskuráltunk, rájöttünk, hogy egyikünk problémája megoldás a másik problémájára, úgyhogy arra jutottunk, hogy nem virtuálisan, hanem élőben és élesben folytatjuk az ötletelést. Fantasztikus a kapcsolódásunk Andival, zsák a foltját találta meg. Amint lecsillapodik a járvány, bele is csapunk a lecsóba! (Nevet.)
GO: Avassatok be!
CSCS: Bázakerettyén, ahol lakom, van egy gyönyörűséges, nagy iskola, több ezer négyzetméteres zöld udvarral, hatalmas fákkal, sok osztályteremmel, azonban nincs, aki megtöltse. Mire elkezdte a kisfiam az elsőt, addigra már csak nyolcan maradtak az intézményben. Huszonévesen én is pedagógusként dolgoztam, de nem maradtam sokáig a pályán, mert nem vagyok eléggé a keretekhez szoktatható. Minden hónapban kaptam egy fegyelmit. (Nevet.) Amit Andiék képviselnek a pedagógiában, abban hiszek én is, csak régebben még nem volt rá nyitott az iskolavezetőség, én meg huszonévesen nem akartam dacolni a rendszerrel, így továbbálltam. Örülök, hogy van, aki kitartott, mint pl. Andi, és nem adta fel, így születhetett meg a NoBadKid, ami egy fantasztikus kezdeményezés, nem is értem, eddig hogy nem hallottam róluk.
Minden iskolának ezt a vonalat kellene képviselnie. Régóta az a vágyam, hogy bővüljön a bázakerettyei suli diákokkal, és – ahogy eddig is tettük – befogadjuk a figyelem- és viselkedészavarosokat, valamint az autistákat is, erre jött a Bridge Leaders, és megismerkedtem Gruber Andreával, akinek ez a szakterülete, ráadásul helyet keres a gyerekeinek. Ha a Bridge Budapest égisze alatt megszületne egy erős szellemi hátterű központ, akkor nagyon nagy dolgot tennénk le az asztalra.
Gruber Andrea: Valóban már nagyon régóta megfelelő helyszínt keresünk a NoBadKidnek, egyszerűen hihetetlen, mennyire egymásra találtunk Csillával. Eddigi próbálkozásaim során még az is időbe és energiába telt, hogy a megközelítésünkkel összebarátkoztassam az intézmények vezetőit, Csillának csak egy percbe telt elmondanom, mi a célunk, rögtön értette, miről van szó. Most azon dolgozunk, hogyan tudjuk az ötletet élővé tenni, hogyan tudjuk abba az irányba elmozdítani, hogy a közös projektünk minél előbb megvalósuljon. Az biztos, hogy január végén ellátogatok Csilla birodalmába, megnézem a sulit, felmérem a terepet.
GO: Mely értékeket helyezitek fókuszba a közös projektben?
CSCS: Az elfogadást. Azt, hogy egy gyerek olyan, amilyen. Én erősen érintett vagyok a témában, ugyanis egy magasan funkcionáló autista kisfiam van, aki nagyon intelligens, de öt éves koráig szinte egyáltalán nem beszélt. A diagnózisa szerint súlyos autistának számít, de annyit dolgoztunk vele, hogy ma már egy átlagember nem mondja meg, hogy más, mint a többiek, mert kommunikál, felveszi a szemkontaktust. Több szülő is kérdezte, mit csináltunk vele, a válaszom most is az, hogy semmit, csak elfogadtuk olyannak, amilyen, nem akartuk megváltoztatni, inkább mi próbáltunk idomulni az ő viselkedéséhez, ami – megjegyzem – nem könnyű. El kellett fogadnom, hogy Botond rendszeresen kilencféle élelmiszert eszik meg, de már ez is haladás, mert ötéves koráig csak négyféle ételt tudtam megetetni vele. Anyaként ez nem volt egyszerű feladat, aggódtam, hogy fogja túlélni, hogy se gyümölcsöt, se zöldséget nem kap a szervezete, húst pedig csak heti egyszer. A speciális igényeit el kellett fogadnunk, és azt is, hogy ő ilyen, elkezdtünk az előnyeire koncentrálni: Botond nagyon perfekcionista, és szeret új dolgokat tanulni. Két nagyon komoly érdeklődési köre van: az állatok és a legó. Jelenleg tizenheten vagyunk otthon az állatokkal együtt, van óriás teknősünk, kaméleonunk, kék leguánunk, pockaink, karácsony óta csirkénk is, Mancika, bár azóta kiderült, hogy kakas. (Nevet.) Az állatseregletet óriási feladat etetni és gondozni, de ez egy nagyon jó feladat. Álom lenne, hogy egy, majdan Andiékkal közösen működtetett suliban is legyen a gyerekeknek állatuk: kecskéik, tyúkjaik, olyan házi kedvenceik, amelyeket gondozhatnak, szerethetnek, így megtanulhatják a törődés fontosságát, és azt, milyen szimbiózisban élni valakivel, aki ránk van utalva.
GA: Valóban, az elfogadás az alap. Úgy is szoktuk mondani, hogy minden gyerekkel ott találkozunk, ahol ő éppen van, és onnan indítjuk a kezelést. Ez azt jelenti, hogy megvizsgáljuk a speciális helyzetét, elfogadjuk a különcségeit, és személyre szabottan tervezzük meg az intervenciókat.
A másik nagyon fontos érték a gyerek és felnőtt közötti bizalmi kapcsolat, hiszen ez az a „ragasztó”, ami a tanítás-tanulás folyamatát összetartja. Úgyis mondhatnám, hogy a gyerek csak attól a felnőttől fog bármit is megtanulni, akin érzi, hogy őszinte vele és tiszteli őt. A gyerekeknek iszonyú jók a csápjaik, hogy ezt letapogassák. Ezért is nagyon fontos, hogy mindig hiteles maradjak a szemükben, hiszen minden pillanatban mintát mutatok nekik.
GO: A NoBadKid nevében benne van, hogy nincs rossz gyerek. Csak másmilyen gyerek van?
CSCS: Én nem hiszek a rossz emberekben. Mindegyikünk viselkedésmintái megalapozottak. A mai iskolarendszerben nagyon szeretünk címkézni, az én gyermekkoromban a fiamhoz hasonlóakat lerendezték volna annyival, hogy „picit fura”, és tuti, hogy nem foglalkoztak volna vele külön. Visszagondolva a gimire, ott is biztos volt három autista, csak nem tudtak róla, hogy azok, az egyikből mára zenész lett, a másikból főorvos, a harmadikból mérnök. Az autisták máshogy drótozottak, de Botondot figyelve azon szoktam gondolkodni, hogy nem is biztos, hogy ők vannak rosszul drótozva. Nála nincs csúfolódás, hazugság, füllentés, neki a világ fekete-fehér. Pl. nem világos számára, hogy a boxban mi a jó, játékból miért veri egymást két ember, a küzdősportoknak már a látványától is kiborul. Vajon nem neki van igaza? A NoBadKid azért nagyon fontos, mert rávilágít, hogy lélegeztetőgépen van az a közösség, amely nem fektet elég erőt és időt a gyerekek tanításába. Törődnek, hozzáértő figyelmet kapnak tőlük a gyerekek, a szülők és a pedagógusok, aminek legfontosabb eleme a szeretet. A NoBadKid egy eszköz, egy módszertan, amivel jobbá lehet tenni a társadalmat.
GA: Miközben Csilla mesél, folyamatosan ugranak be a párhuzamok kettőnk életéből, a saját sztorijainkban is sok-sok hasonlóságot fedezek fel. Én is pályaelhagyó vagyok, az állami rendszerben négy évig tanítottam, aztán más vizekre eveztem. Sokkal jobban izgatott, hogy azt a fajta kapcsolatalapú megközelítést és mintaadás alapján történő tanítást csináljam, amiben tizenéves koromtól kezdve hittem. A rendszer kötöttségei erre kevés lehetőséget adtak. Csillának arra a gondolatára, hogy nem a „más” emberek vannak furán behuzalozva, az a filozófiai kérdés jut eszembe, amin mostanság sokat töprengek: mi, emberek, vajon miért vagyunk úgy összerakva ahogy? Az évek során nagyon sok seb, bántás rakódik ránk, amely megváltoztatja a személyiségünket. Még azok a gyerekek is, akik normálisnak tűnő családban nevelkednek, rengeteg sérülést gyűjtenek össze. Egyre több az olyan fiatal, akinek valamilyen elakadása van. Ennek a világ jelenlegi működése az oka. Az foglalkoztat, hogy milyen életet kell élnünk ahhoz, hogy megvédjük magunkat a torzulásoktól, és hogy a gyerekeknek ne adjuk át a rossz mintákat. Ahogy én látom, ezt a kapcsolódás, a szeretet, az elfogadás és közösségépítés tudja csak biztosítani, amire a mai világunkban elég kevés idő és energia marad. A NoBadKidnek az a küldetése, hogy még egy nagyon visszataszítóan vagy ijesztően viselkedő fiatalban is meglássa a gyereket, amit ő a viselkedésével jó mélyre elrejt. Amikor beszélgettünk Csillával, nem csak azt meséltem el neki, hogy a szervezet hol tart, hanem azt is, hogy én hol tartok, amire ő azonnal úgy reagált, hogy kiégtél? Egyből ráérzett, hogy muszáj magamon is dolgozni, kitisztítani magam körül a teret és a gondolatokat, mert mióta elkezdtük a NoBadKid-et (2003), nincs megállás, és mára egy picit elfogytak az energiáim. Őszintén és mélyen tudtunk kapcsolódni Csillával, ha nyitott lapokkal játszik az ember, akkor erősebb a kötődés. Így van ez a gyerekekkel is. Ha megérkezik hozzánk egy új diák, és minden második szava káromkodás, közben pedig üt-vág, akkor ki kell találnom, hogy mi van vele, mert nyilván nem rám haragszik, mert akkor látott életében először. Meg kell értenem az életét, vagyis, hogy milyen dolgok történtek vele eddig, mert minden viselkedés valamilyen célt szolgál, és valamilyen helyzetben a gyerek megküzdését szolgálta. Ezt kell megérteni, és innen elindulva tudjuk aztán újraépíteni a viselkedésmintákat és a negatívakat pozitívval helyettesíteni.
GO: Miközben meséltek, rájöttem, hogy mindkettőtök foglalkozási területe a krízis, csak az a különbség, hogy egyikőtök a szülő oldaláról látja, másikotok a gyerek szemszögéből.
CSCS: Így van. Nekem nagyon fáj, hogy olyan társadalomban élünk, amiben akár évekig is eltűrjük, hogy a gyerekek szenvednek a suliban. Ezzel még jobban mélyítik a traumáikat, a viselkedési zavaraikat, sokan 11-12 éves korukra emiatt gyógyszeres terápiára szorulnak, és még nagyobb krízisbe kerülnek. Még rosszabb eset, ha a szülő elfárad, feladja a harcot, és a gyerek droghoz, alkoholhoz nyúl. A burnout egy olyan fogalom, amiről évtizedeken át mindenki hallgatott. Miközben a felmérések alapján a vezetők ötvenhárom százaléka diagnosztizálhatóan kiégett, a húsz tünetből öttel rendelkezik több mint fele, sőt húsz százalékuk tíz tünetet is produkál. Ez rengeteg, mégis szemet hunyunk felette. Foglalkozni kell a problémákkal mind a felnőttek, mind a gyermekek esetében. A bázakerettyei osztályteremben például kialakítottunk egy sarokkuckót, tizenkét darab szív alakú párnával, ahová minden reggel leülnek a gyerekek a tanítónővel, és mesélnek. Így szeretetteljesen és jó hangulatban indul a nap. Ez nagyon fontos, főleg most, a járványtól fáradt időszakban. A tavalyi évben rengeteg embert érintett a kiégés, azt a sok változást, amit a covid követelt tőlünk hétről hétre, a van iskola, nincs iskola, nyitva van az étterem, nincs nyitva az étterem, home office, nem home office, kijárási korlátozás van, szabadság van, mehetsz boltba, nem mehetsz boltba, kikészített mindenkit. Ráadásul olyan változásokról van szó, amikhez muszáj alkalmazkodni.
Az ügyfeleim közül többen atomjaira hullottak, ugyanis az egy nagyon nem természetes állapot, hogy gyerekkel a hátunk mögött dolgozunk. Egyikük sírva jött hozzám, azt mondta, hogy szégyelli kimondani is, de az agyára mennek a saját gyermekei. Meglepődött, amikor úgy válaszoltam, hogy ez teljesen normális, és hogy nem rossz ember ettől, hiszen nem életszerű az a körülmény, amiben most töltjük a hétköznapjainkat.
GA: De legalább mert segítséget kérni. Sajnos még mindig sokan megbélyegzik és megszólják azt, aki mankóért nyúl. Közhely, hogy a suszter cipője lyukas; én is csak tavaly év vége felé, visszanézve jöttem rá, hogy külső segítséget kellett volna kérnem. Sokakhoz hasonlóan a karantén helyzetben és utána is három-négy-öt területen próbáltam tökéletesen helyt állni egyszerre, ugyanakkor nem fordítottam elég figyelmet arra, hogy magamról tudatosan gondoskodjak. Az alapítványnál a fő tevékenységünk a kollégák, az intézmények munkatársai és a szélesebb networkünk tagjainak a pszichoszociális támogatása volt. Amiért dühös vagyok magamra, az az, hogy hiába tudom, hogy mennyire fontos az idegrendszerünk tudatos visszaszabályozása, különösen az ilyen helyzetekben, közben elfelejtettem magamra figyelni, és bizony a sor végére került a saját lelki egészségem.
GO: Csilla, most már késő segíteni Andreának?
CSCS: Sosem késő. Habár épp nem rég vert fejbe egy szomorú hír, volt egy potenciális ügyfelem, aki négyszer készült hozzám, de egyszer sem jutott el, mindig valami közbejött neki. Aztán egyszer csak nem ő, hanem a felesége keresett fel, ugyanis a férj már nem élt. A hölgy azt mondta, hogy a párja határidőnaplójában három nagy fekete felkiáltójel szerepel a nevem mellett következő hét keddre, de ezúttal nem a munkája, hanem az infarktus nem engedte el a coachingra. Ez a történet annyira földhöz vágott, hogy el kellett mennem szupervízióba, először éltem meg a karrierem során, hogy meghal valaki. Mart a lelkiismeret-furdalás, hogy agresszívebbnek kellett volna-e lennem, erőltetnem kellett volna-e, hogy eljöjjön hozzám. Aztán rájöttem, hogy nem vehetem magamra a terhet, hogy valaki menedzseli-e a saját életét vagy sem. Ha megkér, akkor ott leszek és fogom a kezét, de ha nem kér meg, akkor nem szabad rosszul éreznem magam.
GA: A kiégéses teszteket érdekes lenne megnézni a gyerekeknél is, mert azt érzem, mintha már ők is egy picit a burnout jeleit produkálnák.
Az el nem fogadottság, a pozitív visszaigazolás hiánya mindenkinél belső szorongást okoz, teljesen mindegy, hogy tizenegy vagy ötvenéves illetőről van-e szó.
GO: Annyi a különbség, hogy Csilla ügyfelei túl sokat dolgoznak, Andi gyerekei pedig nem akarnak dolgozni.
CSCS: Az már egy válasz egy helyzetre, hogy a gyerek nem akar tanulni, és nem akar megfelelni a normáknak. A felnőttnél sem az van, hogy rengeteget akar dolgozni, hanem arról, hogy meg akar felelni, el akar érni bizonyos külső elismeréseket, mert nincs békében magával, és nem tudja, hogy önmagához képest mekkora teljesítmény az, amit megcsinál.
GA: Csilla és én a krízishelyzetekre hívjuk fel a figyelmet, olyan szituációkra, amiket a társadalom tolerál, pedig nem kéne. Tudatosan kell jelen lennünk ezekben a helyzetekben, ami sokszor azt is jelenti, hogy az ösztöneinkkel szemben kell cselekednünk. Az pl. nagyon kemény tanulási folyamat volt, amikor rájöttem, hogy nem tudunk mindenkit megmenteni, vannak olyan helyzetek, amikkel már nem tudunk mit kezdeni, amik már nem a mi felelősségünk. De természetesen minden tőlünk telhetőt megteszünk, olyan gyerekekhez is elérünk, akikről mások egy-két találkozás után lemondanak, a módszereinkkel át tudjuk törni azt a falat, amit a viselkedésükkel húznak maguk köré. Van, amikor hat hónapig vagy még tovább is eltart, mire elérjük a belső gyereket, azaz letisztítjuk pl. az agresszív viselkedést. Ez kb. a nulladik pont, ahonnan aztán el tudunk indulni a fejlesztéssel, vagyis a pozitív építkezéssel. Ha csak reményt adunk egy-egy szülőnek vagy gyereknek, hogy lehet másmilyen is az élet, akkor már elértünk valamit. Olyan is volt már, hogy úgy tűnt, nem sikerül változást elérnünk az egyénnél, így elváltak az útjaink, de tíz év múlva visszajött nagy mosollyal az arcán, megköszönte a foglalkozásokat, és azt mondta, ha mi nem vagyunk, ő lehet, már nem élne.
