• Bridge Business

„Nagyon keveset beszélünk ma arról, milyen romának lenni”

Írta: Gazsó Orsolya


Egy nő, aki roma, és egy nő, akit gyermekkora óta érdekel a roma kérdés. Szénási Szilviának, az Edisonplatform-kategóriagyőztes Uccu Alapítvány vezetőjének és Törös Juditnak, Vállalható Üzleti Kultúráért Nagykövetnek, a Törös Ügyvédi Iroda megálmodójának kapcsolódása egészen különleges. Olyan ügy mögé állnak ki közös projektjükben, amelyről a többségi társadalom hallgat vagy elfordítja a fejét, ha szóba kerül. Ez pedig a roma nők identitásának kérdése.

Gazsó Orsolya: Az árnyékprogramotok az OFF-Biennalén kezdődött. Hogyhogy?

Szénási Szilvia: A RomaMoma projekt keretében Oláh Mara festőművész kiállítása és Oláh Norbert festőművész installációjához szerveztek eseményeket az OFF-on, és mivel a mi alapítványunk azon dolgozik, hogy elinduljon a párbeszéd romák és nem romák között, és hogy a diákok minél több információra és személyes tapasztalatra tegyenek szert a romákkal kapcsolatban, felkértek minket a szervezők, hogy a Gyere velünk a Nyolckerbe városnéző sétánkkal kapcsoljuk össze a rendezvényüket. A séta jó lehetőség volt arra, hogy találkozzunk Judittal, és megmutassuk neki, mi a munkánk, milyen a Nyolcker a mi értelmezésünkben. Oláh Mara és Oláh Norbert installációja pedig különleges kiegészítése volt a sétánknak.


Törös Judit: Mindenkinek meg kellene ismerni Oláh Norbertet, hogy felülíródjanak a romákkal kapcsolatos prekoncepciók és előítéletek. Ragyogó intellektus, a saját installációjához fűzött gondolatai a cigány művész szorongásáról érdekes és elgondolkodtató kontextusba helyezik a kérdést. Ez egy nagyon erős belépés volt Szilviék alapítványi életébe, a gyakorlatban nézhettem meg, mivel foglalkoznak. Lenyűgözött az a nap, minden pillanatát élveztem. Engem egyébként is régóta foglalkoztat a kortárs képzőművészet, tanfolyamokra is jártam. Elvégeztem Gajzágó György Kortárs Képzőművészeti Akadémia alap és haladó képzését is, és egyelőre hobbi szinten vásárolok műalkotásokat is. Mivel a romaintegrációs kérdés is régóta velem van, csodálatos élmény volt a két érdeklődési területemet összekapcsolni.

GO: Roma művésztől is lóg már alkotás a faladon?

TJ: Még nem, de biztos, hogy lesz legalább egy. (Nevet.)


SZSZ: Helyes. (Nevet.) A második találkozónkon pedig Juditék irodájába látogattunk el. Ott végre beszélgetni is tudtunk egymással, nem csak festményeket nézegetni. Elmeséltem Juditnak, hogy honnan indultam, és hogyan kerültem az Uccuba, Judit pedig azt, milyen erős elköteleződése van már gyermekkora óta a romák felé. Az a személyes történet, amit megosztott velem, közös gondolkodásra sarkallt minket.


GO: Miről szólt Judit története, ami ennyire inspirált benneteket?

TJ: A szülővárosom, Esztergom, a szívem csücske. Hiába élek már régóta a fővárosban, én soha nem leszek budapesti lány. Az édesapám főorvosként dolgozott az esztergomi Vaszary Kolos Kórházban, és mellette a társadalmi munkából is kivette a részét, többek között az Esztergomi Gyermekotthonban gyógyított. Tizenhárom-tizennyolc év közötti, speciális szükségletű, súlyos pszichés problémákkal küzdő és/vagy szenvedélybeteg, illetve bántalmazott lányok kerülnek az intézménybe, akiknek az ellátása átlagos gyermekotthoni körülmények mellett nem megoldott. Kb. hatvan-hetvenen vannak, és jelentős részük roma. Édesapám kapcsán kerültem kapcsolatba az intézettel, és egy-két bentlakó lánnyal, akiknek a története már kislányként megérintett.

Mivel folytatni szeretném édesapám örökségét, évek óta gondolkodom, vajon hogyan tudnék nekik bármiféle segítséget nyújtani. Nagyon kevés nyilvánosságot kap ez az intézet, pedig emberfeletti munkát végeznek ott a nevelők.

Párszor elmentem már a vezetőjéhez, hogy beszélgessünk róla, milyen közös úton tudnánk elindulni. Több napot is eltöltöttem ott, hogy igazán átérezzem ezeknek a nehézsorsú gyermekeknek a helyzetét. Különösen fontos tényező számomra, hogy lányok laknak ebben az intézetben.


GO: Az irodádban is jellemzően nőkkel dolgozol, de legutóbb felvettetek egy férfit is.

TJ: Igen, de most elmegy. (Nevet.) A munkatársakat egyébként is a szaktudásuk, tapasztalatuk és az emberi tényezők alapján vesszük fel, és én évek óta szeretném, ha férfiakkal is dolgoznánk együtt.


SZSZ: Nálunk sem dolgozik sok pasi. (Nevet.) Az önkéntesink között van egy-két fiú, de az állandó kollégáim nők, kivéve az ózdi koordinátort. A stábunkban majdnem mindenki roma. Ezért lenne érdekes számunkra is az esztergomiakkal való együttműködés. Ezek az intézetek általában nagyon zárt közösségek, ha van egy külső kapcsolat, a mi esetünkben Judit, az nagyon sokat segít abban, hogy be tudjunk kapcsolódni a munkájukba.

Csomó sztereotípia él a roma nőkkel kapcsolatban. Az egy fantasztikus dolog lenne, ha tudnánk olyan fiatalokkal beszélgetni, akiket nem potenciális önkéntesként kezelünk, hanem úgy kezdünk el velük közösen gondolkodni, hogy az ő identitásuk kap fontos szerepet.

Azt tervezzük, hogy a képzésükben a roma identitás és a kultúra kapcsolatára helyeznénk a hangsúlyt, és akár más szervezetek bekapcsolásával is színesíthetnénk az együttműködést. Szerintem sokan nyitottak lennének erre, szuper lenne pl. egy adjuk össze-kampányt is felépíteni. Miután találkoztunk Judittal, utánanéztem jobban a Leánynevelő Intézetnek, sok-sok cikket elolvastam róluk. Elképesztő sztorik mennek ott, nagyon érzékenyen kell majd hozzányúlnunk a témához. Jó lenne, ha elindulna egy közös gondolkodás, kíváncsi vagyok, hogy ők hogyan gondolkodnak magukról. Szeretnénk formálni az önképüket, az elszigetelt nevelőintézet és az esztergomi többség közti szakadékot eltüntetni. Ez a szakadék az ő identitásukban is benne van, mert sokszor az határoz meg bennünket, amit mások mondanak rólunk, azaz amit a többség mond a kisebbséggel kapcsolatban. Óriási segítség lenne a lányoknak, ha beszélgetnénk, de ugyanúgy mi is tanulnánk ebből a kapcsolódásból – nem csak szakmailag, hanem emberileg is. Ezekkel a fiatalokkal az Uccu soha nem találkozhatna, ha nem ismerjük meg Juditot, úgyhogy már előre is nagyon hálás vagyok neki az együttműködésért.


GO: Szilvi, még mindig meg kell a tudattal küzdened, hogy roma nő vagy?

SZSZ: Ez a küzdelem szerintem soha nem fog elmúlni. Mindig, amikor azt gondolom, hogy elértem odáig, hogy tudom kezelni a helyzetemet, akkor történik valami velem, és az elejétől kell kezdenem az önképzést. Ez egy nagyon hosszú folyamat az ember életében. Ahhoz, hogy az énképem egészséges legyen, sokat kell foglalkoznom magammal, ugyanis fontos része az életemnek, hogy én egy roma nő vagyok, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha elfelejteném egy pillanatra, a társadalom rögtön emlékeztet rá. (Nevet.) Két világ között vagyok, látom mindkét oldalt, és szeretném a kettőt összekapcsolni, ami nagyon nehéz feladat. A szakmai életem egy picit könnyebben működik ilyen szempontból, merthogy ott van mögöttem már sok-sok tapasztalat, meg azért ismerik és elismerik most már az Uccu munkáját. A magánéletemben viszont nincs a homlokomra írva, hogy mit dolgozom, így én is megkapom a bántásokat, a negatív kommenteket. Egy részükkel már tudok mit kezdeni, de egy részüktől a mai napig kivagyok. Ha megosztom a fiatalokkal, hogy hogyan megyek át egy-egy ilyen nehézségen, abből tanulhatnak. Fontos, hogy átbeszéljük a megküzdési stratégiákat. Hogy roma vezetőként hogyan tudok teljesíteni, hogyan tudom megtalálni a saját helyemet a világban, abban a roma identitásomnak óriási szerepe van, és ez segítség lehet a kislányok számára. Akkor lesz az ember önazonos, ha ezeket a dolgokat tisztába tudja tenni magában. Nagyon keveset beszélünk ma arról, milyen romának lenni.


TJ: Azért örülnék én is az összekapcsolódásnak, mert a lányok látnának olyan roma példákat maguk előtt, akiknek sikerült.

Az lenne a cél, hogy hitet adjunk nekik az Uccun keresztül, el kell hinniük, hogy nekik is sikerülhet, ha tesznek érte.

Ez az az üzenet, amit a nap végén jó lenne, ha magukkal tudnának vinni. Emlékszem, Esztergomban úgy hívták az intézetis lányokat, hogy „a rossz lányok”. Pedig ezek a lányok nem rosszak. Ezek a lányok szörnyű, szerencsétlen sorsú gyerekek, akiknek segítségre van szükségük. Ezt a megbélyegzést nem csak kiiktatni kell belőlük, hanem felül is kell írni. Ezért nagyon hitelesek Szilviék, mert ők az élő példa rá, hogy sikerülhet normális életet élni roma nőként is.


GO: Kiemelitek mindketten a lányokat. Miért fontos számotokra, hogy a lányokat karoljátok fel? Mi van a fiúkkal?

TJ: Egyrészt mert én is egy nő vagyok. Másrészt az én életutam és a sorsom eddig úgy alakult, hogy női közösségekben vagyok jelen mindenütt: gimnáziumban egy csupa lányokból álló osztályba jártam, jellemzően az ügyvédi irodában is csak nők vesznek körül. Másrészt napi szinten szembesülök vele, hogy mennyivel nehezebb nőként érvényesülnöm a szakmámban, munkáltatóként pedig azzal, hogy mennyivel nehezebb egy női munkavállalónak azonos feltételek mellett a férfiakkal azonos, vagy legalább hasonló teljesítményt nyújtaniuk. Meggyőződésem, hogy munkáltatóként teljesen másképp kell a női munkavállalókhoz, kollégákhoz viszonyulni, mint a férfiakhoz, a női csapat sokkal több rugalmasságot igényel. A női munakvállalók esetében – a rájuk nehezedő egyéb társadalmi elvárások és feladatok miatt – különleges igényeket kell kiszolgálnia a munkaadónak, teljesen más feltételeket kell tehát biztosítani, mint egy férfi közösségben. Most már teljesen természetes számomra, hogy foglalkozom a nőiséggel, azt érzem, ez a küldetésem, és az életem szerves része mind a szakmai életutam, mind a magánéletem szempontjából. Szerintem a roma identitáson belül és a romákkal való előítéletek kapcsán is nagyon fontos, hogy a roma kultúrán belüli elvárások frissüljenek, a mai világhoz adaptálódjanak. Nem csak a nem roma közösségeken belül, hanem a romák között is jó lenne egy kicsit érzékenyíteni a társadalmat, a roma nőkre nagyon sok elvárás nehezül a többségi társadalomból és a saját kulturális közösségükből egyaránt.


SZSZ: Ha valaki elképzeli egy roma nő napját ma Magyarországon, biztos nem az én példám jut neki eszébe, nem fog meetingelő anyukát látni maga előtt. Nekem is a sors hozta mindig úgy, hogy dolgom volt a roma nőkkel, én sem tudatosan építkeztem így. Nőként nehéz boldogulni, roma nőként pláne.


GO: Az Uccuban nem csak a kollégáid romák, hanem az önkénteseid kilencven százaléka is. Roma romával könnyebben szót ért?

SZSZ: Mi nem csak kollégák vagyunk, hanem barátok is, erősen kötődünk egymáshoz. Mivel mindannyian romák vagyunk, ezért nagyon elkötelezettek vagyunk a közös ügy iránt. Ettől függetlenül természetesen nincsenek kizárva a nem romák, de vannak olyan oktatási tevékenységeink, amiket egyszerűen csak roma fiatalok tudnak hitelesen elvégezni, mert ők érzik át igazán a helyzet mélységét. Én először önkéntesként csatlakoztam az Alapítványhoz, 2016 óta pedig a szervezet vezetője vagyok. Az önkénteseink első generációs roma értelmiségi fiatalok, többségük dolgozik is az egyetem mellett. Ám én sem csak vezető vagyok, ha kell, akkor foglalkozást tartok vagy sétát vezetek, és ez ugyanúgy van a többiekkel is.


GO: Judit cégének nagyon sok ügyfele van, és már nem neki kell a munka után mennie, hanem a Töröst keresik fel. Ugyanígy az Uccunál is: most már az iskolák kérnek fel benneteket egy-egy foglalkozásra, nem fordítva. Szerintetek milyen személyiségvonásokra van ahhoz szükség, hogy eljussatok egy olyan szintre, hogy ne nektek kelljen kopogtatni?

TJ: Ez nehéz kérdés, még soha nem gondolkodtam el ezen. Azért is nehéz, mert teljesen más aspektusból tetted fel, mint ami kézenfekvő lenne. Elsősorban a teljesítményalapú megmérettetésben hiszek, de a kérdés most másra irányul, és nyilvánvalóan az én szakmámban különösen fontos az emberi és bizalmi aspektus is. Hiszek abban, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, szerintem nem igaz a mondás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. Az ellentétek kapcsolódása csak egy heves, rövid idejű egymásratalálás lehet. Fontos tehát, hogy olyan ügyekkel tudjak kapcsolódni, amelyekkel erkölcsileg is azonosulni tudok. Én nem csak szakmailag köteleződöm el, hanem emberileg is. Az ügyfelek szempontjából pedig talán a magamba vetett hit az, ami a legfontosabb érték. Ha én nem hiszem el magamról, akkor ők sem fogják.


SZSZ: Az Uccu esetében azt érzem, hogy nem az én személyemtől működik az egész, hanem a kapcsolódásainknak köszönhetően.

Egy nagyon erős közösséggel dolgozom együtt, az ügyünket közösen formáljuk.

Az, hogy eljutott odáig a szervezet, hogy minket keresnek fel, és nem is kevesen szerencsére, annak köszönhető, hogy hitelesek vagyunk. A roma fiatalokkal közös értéket képviselünk, és ezt kommunikáljuk kifelé. Szerintem mindannyiunk személyiségvonásán múlik a sikerünk.


GO: A Bridge Leadersben eddig kétszer kapcsolódtatok. Egymásban milyen személyiségvonás hagyta a legmélyebb nyomot?

TJ: Az az út, amit Szilvi bejárt – gondolok itt a tanulmányaira, az angol nyelvtudására, a CEU-s RELP programjára, a terveire – az fantasztikus. Szilvi egy követendő példa.


SZSZ: Judit nagyon nyitott és kedves, az ő példája jól mutatja, hogy attól, hogy az ember ügyvéd vagy doktor lesz, nem kell bekeményednie. Én csak akkor tudok valakire ráhangolódni, ha nem kell mindent százszor elmagyarázni, hanem egyértelmű a kapcsolódásunk. Na, a mienk ilyen volt.