Juhász István, a Foodpanda ügyvezetője
Írta: Bus István
A Foodpanda ügyvezetője izgalmas karrierívet tudhat a háta mögött. A közgazdasági és történelmi esettanulmány-versenyek (erre utal az interjú címe) után sok minden jött – például egy hosszú sabbatical. 2022-ben a Bridge Budapest Vállalható Üzleti Kultúráért Nagykövete lett. Vállaltan a transzparencia és a mentális egészség híve.
Bus István: A LinkedIn-profilodon is szépen látszik, hogy a karriered elején ingadoztál az egyetemi élet, a tanítás és a profi szakmai előmenetel között.
Juhász István: A Foodpandához vezető szakmai utam három nagyobb szakaszból épült fel. Az egyetem alatt úgynevezett esetversenyekre jártam, utána másoknak oktattam ezt a módszertant, majd stratégiai tanácsadóként élesben is kipróbálhattam magam. Ez volt „az esetes korszakom”. Az üzleti esettanulmányok a Harvardról származnak, egy nagyjából száz éve csiszolódó módszertanról beszélünk. Egy adott vállalat helyzetét és kihívásait összefoglalják egy 10-20 oldalas dokumentumban, és ezt odaadják a hallgatóknak azzal: „Ha te lennél az ügyvezető, mit csinálnál?” Jellemzően olyan szituációk ezek, amikor egy vállalatnál megáll a profit növekedése, vagy a piacon történik egy rendkívüli esemény (pl. új belépő, vagy akár a koronavírus).
BI: Hogy kerültél az esetversenyek közelébe?
JI: A Corvinusra jártam, ahol az oktatóink a rendszerváltás után már ki tudtak menni a Harvardra, hazahozták ezt a módszertant, és kialakult egy kis „fellegvár” az egyetemen. Jártunk nemzetközi versenyekre: többek közt Írországban, Kanadában, Portugáliában képviseltem a Corvinust. Aztán elkezdtek megkeresni fiatalabb hallgatók, hogy segítsek, hogyan is kell jól szerepelni egy ilyen versenyen. Ez vezetett a stratégiai tanácsadáshoz is: a BCG-nél dolgoztam három évet – a cég pontosan ilyen nehéz üzleti helyzetek megoldásával foglalkozik, csak ott már élesben.
Ez azt jelenti, hogy huszonévesen már tényleg az ügyvezetővel beszélsz, és minden adatot odaadnak, cserébe egy objektív és részletes választ szeretnének, merre vigyék tovább a céget.
Érdekes, hogy egyre gyakrabban az egyetemre is meghívják a vállalatok vezetőségét, hogy a diákok friss fejjel, külső szemszögből – nyilván egy másfajta élettapasztalattal – tegyenek javaslatokat.
BI: Van, aki csak úgy benyögi a megoldást?
JI: Több olyan vállalat is van az országban, aki megfogadta a tanácsot. Ilyen például a Cserpes: a saját boltok (tejivók) nyitását is hallgatók javasolták.
BI: Jöjjön a karrier második szakasza!
JI: Egyre több diák keresett meg minket – már nem csak a Corvinusról, hanem más budapesti egyetemekről is –, hogy segítsünk nekik a versenyzésben. Két esetversenyző társammal meghirdettünk egy tréninget, amire végül többen jöttek el, mint ahányan befértek a terembe. Láttuk, hogy van kereslet erre a tudásra – a két társammal megalapítottuk a Case Solvers-t, ahol kifejezetten azzal foglalkoztunk, hogy felkészítsük a legtehetségesebb hallgatókat – de már üzleti alapon. Ezt hat évig csináltam: 6500 hallgatót tanítottunk 27 országban. Egy ponton rájöttünk, hogy Magyarországon kívül is van erre kereslet. A harmadik tréningünk Romániában volt, az ötödik Hollandiában, a tizedik pedig már Indiában. Eleinte a diákok fizettek, de aztán ez a modell kinőtte magát: egyetemek adták a helyszínt, és elsősorban a cégek finanszírozták a képzéseket. A zsűribe beültek a vállalatvezetők, akik a legjobbakat már vitték is gyakornoknak. Később elindítottunk egy középiskolás szálat is. A gimisek üzleti esetek helyett történelmi kérdéseket elemeztek – és javasoltak megoldásokat a történelmi döntéshozóknak. Ez Országos Középiskolai Problémamegoldó Verseny (OKPV) néven fut.
BI: Gondolom, nem véletlenül hajaz az OKTV-re. JI: Abból indultunk ki. Olyan eseteket írtunk, mint például: „Ha te vagy Napóleon, akkor megtámadtad volna-e Oroszországot?”
Profin összerakott, a logisztikai kihívásoktól a pénzügyi vonatkozásokon át egészen az implementációs kockázatokig mindenre kiterjedő tanácsadói munkákat tettek le az asztalra a 16-17 éves diákok.
BI: Hogy jött az exit?
JI: Mondhatnám, hogy a hetedik év – akár egy házasságnál, – itt is fordulópontot jelentett. Túl sok volt a repülés, és emiatt frusztráltabb, ingerültebb lettem. Szerettem volna egy kis nyugit.
BI: És jött egy sabbatical.
JI: Nem is rövid: két évig tartott. Laktam több helyen – a leghosszabb ideig Hollandiában –, és autodidakta módon megtanultam programozni. Ez egy gyerekkori vágyam volt, de az üzleti életben is sokszor éreztem szükségét, hogy én is beszéljem a programozók nyelvét. A sabbatical alatt videojátékokat készítettem a saját szórakoztatásomra, illetve megrendelőknek is.
BI: Ha már sabbatical: olyan is volt, hogy csak néztél ki a fejedből, és nem csináltál semmilyen hasznos dolgot?
JI: Nekem az nem megy. Volt persze, amikor csak utazgattam, de alatta is írtam például két regényt.
BI: Miről szólnak?
JI: A 2030-as években játszódnak. Kísérteties egyébként, hogy mennyi minden már hamarabb megtörténik, mint ahogy leírtam – úgy tűnik, a fantáziám mégsem volt eléggé vad. Tulajdonképpen disztópia mindkettő. Az elsőt nem fogom kiadni. Az úgy született, hogy az exit másnapján leültem a konyhaasztalhoz, és elkezdtem írni. Két hét múlva már bőven száz oldal fölött volt a regény. Ez volt az első komolyabb próbálkozásom, előtte csak novellákat írtam. A második történet már jobban sikerült. Több ismerősöm is elolvasta, és arra buzdítottak, adjam ki. Hezitáltam, hogy megtegyem-e: erősen önéletrajzi ihletésű a történet. Végül nem adtam ki, elkönyveltem ezt magamban egy terápiás kötetnek. De ki tudja, talán majd egyszer.
BI: Terápia..?
JI: Az első két karrierszakasz sok munkával járt:
volt, hogy 100 órás munkaheteket csináltam végig.
Ami alatt nyilván nagy stressz gyülemlett fel bennem. Erre reflektáltam, ezeket próbáltam kiírni magamból.
BI: Hogyan illeszkedik a foodpanda a karrieredbe?
JI: Egy magánéleti változás miatt úgy éreztem, ideje továbbköltöznöm Hollandiából, és elkezdtem állás után nézni. A programozásban elértem arra a szintre, hogy elég jól tudtam már kódolni – de azt is éreztem, hogy ha valaki tizennyolc évesen elkezdi, az azért más karrierívet ad ki. Egy párizsi startup és egy londoni tanácsadói álláslehetőség között gondolkodtam. Ezen a ponton megkeresett egy régi ismerősöm a foodpandától – az ügyvezető, Patai Zoli –, hogy lenne-e kedvem hazajönni, mert olyan embert keresnek, akinek van tanácsadó tapasztalata, épített startupot, és tud programozni. Ez elég ritka háromszög, úgyhogy azt gondoltam, szívesen megnézem.
BI: Visszajöttél, és már javában zajlott a Covid-járvány. Mindenki a szívéhez kapott – leszámítva a házhoz szállító cégeket, amelyekre teljesen váratlanul rájuk szakadt az aranykor.
JI: Én akkor érkeztem a foodpandához, amikor már hónapok óta felfelé mentek a számok. 2020 decemberét írtuk. Tényleg berobbant az iparág: hirtelen nagy tömeg kezdte igénybe venni a házhozszállítást. Fantasztikus másfél évet tudtam le Zoli vezetése alatt. COO-ként hozzám tartozott az ügyfélszolgálat, a futárrendszer üzemeltetése – illetve minden, ami az appal, technológiával volt kapcsolatos.
BI: És most újabb éles kanyar jön. Hogy mentek neki a következő időszaknak?
JI: Májusban vettem át az ügyvezetést – emberileg és szakmai szempontból is izgatott voltam. A kihívást láttam benne, mert az év első részében felfordult a világ körülöttünk. Persze láttunk már ilyen: a 2020-as szituációhoz képest annyiban más a helyzet, hogy akkor azt gondoltuk, néhány hétről beszélünk. Most az optimisták is több negyedéves gazdasági visszaesésről beszélnek – remélhetőleg tavasszal már jobb lesz a helyzet, amikor nem kell rezsit fizetni. Mi, amit tudunk, megteszünk: különböző kezdeményezéseken keresztül támogatjuk az éttermeket.
BI: Hogy állunk itthon a kiszállítással – a nemzetközi trendekhez hasonlítva?
JI: A kiszállítás Magyarországon sokat fejlődött, de a lakosság többsége alapvetően még mindig otthon főz. Ebből egy urbánus réteg kimozdult, és a mindennapjai részévé vált, hogy a rendelés egy reális opció. De nagy lehetőségek vannak még a kiszállításban. A válság ugyan lassíthatja a növekedést, de az emberekben megvan a vágy, hogy egyszerűsítsék és kényelmesebbé tegyék az életüket.
BI: Mi a fűtőanyagod? Mi az, ami előre visz?
JI: Nagyon hiszek abban, hogy menjünk ki terepre: táblázatok és dashboardok között nem tudok olyan szintre felpörögni, mint szeretnék, ezért is időnként kimegyek futárkodni.
Múlt héten is kint tekertem két napot, ma pedig épp egy biciklis reggeliről jövök: a Gellért téren voltunk, és kiosztottunk 1000 adag ételt az arra járó bicikliseknek, hogy promótáljuk a fenntartható, bringás életmódot.
Ezek az interakciók, a hálás és mosolygó emberek adják meg azt a plusz energiát, amikkel a borongós irodai napokat lehozom.
BI: Merre futárkodsz?
JI: Általában a Belvárosban, biciklin. Van, hogy átmegyek a budai-újbudai területre is.
BI: A Bridge Budapesttel és az együttműködésetekkel kapcsolatban mi a fontos számodra?
JI: Azt gondolom, nagyon nehéz gazdasági helyzet előtt állunk. Ilyen környezetben szűkülnek a profitmarginok – és ezáltal a cégek mozgástere is. Viszont éppen egy ilyen környezetben van fokozottan szükség azokra az alapelvekre, amiket a Bridge és a tagvállalatok is magukénak éreznek – és amiket vállaltak, hogy betartanak.
Éppen egy ilyen környezetben kell még aktívabban kiállnunk az olyan etikai sztenderdekért, amikben hiszünk, és amik mentén dolgozunk.
Hozzám talán a legközelebb a transzparencia áll. A munkavállalóink és a fogyasztóink is ezt igénylik: egy bizonytalan világban felértékelődik, hogy minden fontos infóról elsőkézből halljanak. Ide kapcsolódik számomra a mentális egészség is, ami szintén megjelent az értékek között. Az emberek feszültebbek, több bennük a kérdőjel. Mi ezt cégen belül többféleképpen is orvosoljuk. Létezik egy telefonszám, amit bármelyik dolgozónk felhívhat, és már másnap díjmentes pszichológiai segítséget kaphat. Sok vezetőnknek pedig dedikált coach-a van, akivel akár hetente beszélgethet. Ezeken felül a hosszú távú gondolkodást is fontosnak tartom. Pár hete volt egy nagyon inspiráló partnertalálkozóm egy étteremlánc ügyvezetőjével. Én két-három éves időtávlatban gondolkodtam: erre optimalizáltuk az ajánlatunkat. Ő viszont tízéves időtávról beszélt, mondván, most valóban nehezebb idők jönnek, de nem szabad, hogy ez alapján hozzuk meg a döntéseinket.
Erős partnerkapcsolatokat kell kiépítenünk, amiket nem tud megviselni-megrángatni egy válság.
Inspiráló volt, hogy így is lehet gondolkodni, és ezt igyekszem is behozni a felgyorsult világunkba.