Írta: Gazsó Orsolya
„Végtelenül hiszek az unikornisokban, a nutellafában és az örök szerelemben” – ezzel kezdte a beszélgetésünket Lakos Judit, a Varázsmancsok – Kutyás terápia civil szervezet vezetője, amíg árnyékpárjára, Szigeti Barbarára, a Tesco Magyarország HR-vezetőjére vártunk. A Gru rajzfilmben a főszereplő kislány, Agnes szerint csak az látja az unikornisokat, akinek tiszta a szíve. Ha nem tudnám, hogy Juditnak otthon tizenkilenc plüss egyszarvúja van, akkor is meg lennék győződve, hogy tisztaszívű és egyenes vezetőről van szó. A mögötte lógó okostáblán mosolygós szmájlik jelzik, melyik gyerekkel mikor kezdődik a kutyás foglalkozás. Közben megérkezik Barbara is, személyében a táblára rajzolt nevető figurák életre kelnek, mosolya nyugalmat áraszt. Judit és Barbi barátként, partnerként üdvözölik egymást, pedig csak pár hónapja ismerkedtek meg a Bridge Leaders árnyékprogramban, mint Edison100-as vezető és Edisonplatform Menő céges vezető találkozása.
Gazsó Orsolya: Amíg vártunk, nem csak az unikornisok kerültek szóba, hanem az is, hogy közös projekttel rukkoltok elő nyáron.
Szigeti Barbara: Bizony, már alig várom! A Tesco munkavállalóinak összesen hétezer gyermeke van, szeretném bevonni őket Judit varázsmancsos foglalkozásaiba, nyárra szervezünk nekik ingyenes tescós táborokat Mezőkövesden. A cégben országszerte dolgoznak szakmunkás tanulók is, kb. 500-600-an vannak, a szakmai gyakorlatukat töltik nálunk. Velük is el tudok képzelni egy kutyás workshopot, Judit sokat segítene a reintegrációjukban. A stratégiánkban ott van a fenntartható környezet témája is, úgy látom, ezzel kapcsolatban is ki tudunk találni majd valamit a Varázsmanccsal közösen. Az irodánkban is jót tenne különben egy kutya. (Nevet.) Lehet, könnyebb szívvel ülnének vissza a kollégák a home office után az irodai székbe, ha egy eb is mellettük lenne. Volt egy időszak, kb. fél év, amikor az alkalmazottak bevihették a kutyáikat magukkal dolgozni, de páran jelezték, hogy ez nem tetszik nekik, és akkor eltöröltük ezt a lehetőséget.
Lakos Judit: Pedig nagyon jó hatással van mindenkire a kutya jelenléte. Nálunk a gyerekek vizsgázása közben is bent van az állat, járkál a padok között, szaglászik, szeretetteljes szemekkel pásztáz. Ha vizsgadrukkja van a gyerkőcöknek, a kutya jelenléte megnyugtatja őket. Én hiába mondom nekik, hogy ne aggódjatok, minden rendben lesz, nem hiszik el, de a kutyáknak igen. Ilyenkor inkább a háttérbe vonulok.
GO: Híd vagy kutya és kliens között. Vezetőként nehéz lehet kivonni magad, és csak a kulisszák mögül figyelni.
LJ: Ha egy gyermek a foglalkozáson húsz percig nem néz rám, de a kutyára igen, én akkor is nagyon boldog és hálás vagyok, mert nekem csak közvetítő szerepem van.
Szerintem csakis az olyan oktatási formáknak van létjogosultsága, ahol háttérbe szorul az egó.
Az szerintem önismereti kérdés is, hogy mikor kell hátralépni, és hagyni, hogy a kutya vezessen. A Varázsmancsok brand valószínűleg attól tud működni, hogy a háttérben tudok maradni. Az biztos, hogy nem a közösségi média-posztjaim miatt vagyunk híresek, mert abban nagyon béna vagyok. Többen is mondták már, hogy nem azt kellene kiírnom, hogy de szépen esik a hó, hanem azt, hogy gyere velem hógolyózni. (Nevet.)
SZB: Nekem Judit helyében nem lenne nehéz a háttérben maradnom, ugyanis én rettegek a kutyáktól, minél kisebb, annál jobban. (Nevet.) Valami ősi bizalom veszett el belőlem. El szoktam gondolkodni, hogy ha vajon így állok a kutyákhoz, akkor mi a helyzet az emberekkel… Voltam egyszer egy olyan vezetői készségfejlesztő tréningen, amit kutyákkal együtt tartottak. Abszolút nem akarta azt csinálni az állat, amit én parancsoltam, úgy látszik, nem adtam neki egyértelmű utasításokat. Ez számomra komoly felismerés és tanulási pont volt vezetői szinten is.
GO: Judit, mi lenne a terápiád Barbi félelmére?
LJ: A félelem gyökereihez kell visszamenni.
A gyerekben minden és mindenki felé van egyféle nyitottság, a felnőttből a cseperedés során ez elveszik. A teljes elfogadás akkor múlik el, ha a gyerek bekerül egy intézményes rendszerbe.
Sok esetben meg a szülő a hibás, mert úgy engedi el a gyerek kezét az ajtóban, hogy vigyázz, megharap a kutya, fúj és jaj. Amíg ezeket hallja egy fiatal, addig nem fogja elhinni, hogy a kutya a barátja. Mostanában ki szoktam küldeni a teremből azt az apát vagy anyát, aki nem szereti a kutyákat, hogy ne befolyásolja félelmeivel a gyereke viselkedését. Ha valaki retteg a kutyától, de nincs személyes igénye, hogy ezen változtasson, akkor nem erőszakolhatom rá, neki kell felismernie, hogy a szorongásán lehet csillapítani. Valószínűleg Barbi életében is eljön majd az a pont. Nekünk, szülőknek, nagyon kell rá ügyelnünk, hogyan viselkedünk a gyermekeink előtt, mert minden frusztrációnkat lemásolják.
SZB: Ezt igazolni tudom, mert a tizenhárom éves lányom ugyanúgy retteg a kutyáktól, mint én. Ha jön velünk szemben egy az utcán, inkább átmegy a túloldalra. Nekem már attól is erősen dobog a szívem, ha rámnéz egy palotapincsi.
GO: Ha nem a kutya, akkor neked mi az, ami segít otthon levezetni a stresszt?
SZB: Én mindig is macskás voltam. A természetem is az. (Nevet.) Mivel lakásban élünk, a télapó nem élő macskát hozott a lányomnak, hanem egy robotcicát. Az a durva, hogy amikor elkezdett dorombolni – mert azt is tud –, megnyugtatott. (Nevet.)
LJ: A macska is nagyon jó terápiás állat, mégha elektromos, akkor is. (Nevet.) Nekem is cicusom van otthon, ugyanis én is lakásban lakom. A férjem sokáig ellenezte, hogy vállaljunk macskát, és amikor meglett, akkor sem vett róla évekig tudomást. Megtűrte, de nem voltak cimborák. Viszont amikor életében először epilepsziás rohamot kapott a férjem, azt a macska vette észre elsőként. Nagyon furán nyarvogott és sokáig, erre ébredtem fel éjjel. Azt tudtam, hogy vannak rohamjelző kutyák, de nem sejtettem, hogy a macska is képes erre. Mióta a férjem rájött, hogy tulajdonképpen az életét köszönheti a macskának, azóta ő is beszélget vele. Konfliktusoldásra is jó az állat, amikor összeveszek otthon a kamasz gyerekemmel, és rámcspaja az ajtót, akkor óvatosan beengedem a szobájába Marcipánt, hogy tegyen rendet a fejében. A küldetést általában teljesíti. (Nevet.)
GO: A kutyás terápián azonban biztos kudarcot vallana egy roboteb, a Tescóban viszont egyre több a robotizált munkavégézés, emberek helyett önkiszolgáló kasszák dolgoznak.
LJ: Igen, a kutya jelenléte valóban megkérdőjelezhetetlen, de a technikáé is. Képzelj el egy olyan csoportot, ahol stroke-on átesett emberek vannak, és nem tudnak beszélni. Ők egy tableten, nonverbális kommunikációs eszközzel, infókommunikációs programmal diskurálnak egymással. Mivel a kutya is megtanítható a képi kommunikációra, tudja segíteni a beteg kliensek haladását. Ebben a folyamatban az állat és ember ugyanazt a kommunikációs csatornát használja. Szóval mi sem zárjuk ki teljesen a technológiát, de az biztos, élő kutya nélkül nem működne a módszerünk. Pont azt a pluszt, amit egy érző lény tud adni, a technológia nem tudja biztosítani. A kutya ugyanúgy van beállítva, mint mi, emberek: érez, fárad, éhes, megbántódik, hibázik. Ezért tudunk vele azonosulni.
SZB: Kereskedelmi oldalról teljesen igazad van, Orsi, tele vagyunk önkiszolgáló pénztárokkal, a mobiltelefonunk segítségével már mindenhol tudunk vásárolni, sőt szerintem pár év múlva teljes contact-less sztori lesz a vásárlás. A robotizációval viszont szerintem nem fognak eltűnni az emberek, hanem új állások fognak megjelenni.
A kötődés az emberekhez viszont nem robotizálható.
A hivatalos Facebook-csoportunkban annyi posztot osztanak meg a kollégáink arról, hogy milyen jól esett nekik egy-egy gesztus a főnöktől, vagy pl. az, hogy bement Józsi bácsi az áruházba, és egy óriási vörösrózsacsokrot adott át a pultos csajoknak. Az egy jó kérdés, hogy a jövő generációjának szüksége lesz-e arra, hogy kedves emberi szót kapjon, a mai felnőtt populációnak viszont még számít, ki van a kasszánál, és hogy mosolyog-e vagy sem. Miután megnéztem az Én, a robot c. filmet, arra jöttem rá, hogy attól az utópisztikus világtól, amit Will Smith játszik el, nem is vagyunk annyira messze.
GO: Nem lehet az innovációk elől elbújni, és azt gondolom, nem is kell. A Tescóban nagyik és tinik dolgoznak együtt, és a kutyás terápia során is ellátogattok idős- és gyermekotthonokba egyaránt. Mit tapasztaltok a generációk közti együttműködésről?
SZB: Az idősebbek úgy nőttek fel, hogy ők mindent jobban tudnak, mint a fiatalok, és nekik mindig igazuk van. Még nekem is azt mondta az anyukám, hogy a felnőttnek mindig igaza van, és azért kell megtennem valamit, mert ő azt mondja. Ezzel determinálunk egy olyan kódot a gyerekben, hogy aki szenior, annak igaza van, bármit is mond.
Azt gondolom, mindenkinek kötelessége tanulni a másoktól, az idősnek a fiataltól, fiatalnak az időstől.
Például egy fiatal lehet, hogy sokkal jobb tippet tud arra, hogy hogyan nem fog megromlani a paradicsom a ládában. Érdemes meghallgatni mindenki véleményét, és nem szabad megsértődni, ha egy fiatal tanácsot ad. Az időseknek feladata hidat verni a generációk közé.
LJ: A különböző generációknak másképp van szükségük a terápiás kutyák jelenlétére, az viszont azonos minden korosztályban, hogy a frusztrációt le tudják vezetni az állatok segítségével. Nekem az a legújabb heppem, hogy az utcán rámosolygok az emberekre. (Nevet.) Döbbenten néznek rám, hogy mit akarok. Közben semmit sem akarok, csak mosolyogni. Az idősebb generáció általában visszamosolyog és integet. Amikor átadom nekik a helyet a villamoson, azt mondják, hogy biztos vidéki vagyok, mert a fővárosiak nem ilyenek.
Az, hogy a mai generáció mit kap, abban óriási felelősségünk van nekünk, szülőknek, pedagógusoknak, munkaadóknak.
Amikor elkezdtem terápiákat tartani kutyákkal, eleinte vittem magammal a gyerekeimet is a foglalkozásokra, azért, hogy találkozzanak autista, down-szindrómás, szorongó gyerekekkel, és megismerjék, milyen sokszínű az emberiség. A társadalmi integráció a családtól indul. Az, hogy az én gyerekeim mennyire lesznek elfogadók másokkal szemben, az tőlem és a férjemtől függ. Az idősotthonok programjaira is elvittem őket, hogy ismerkedjenk az öregkor bájával és bajaival. Ezekből a tapasztalatokból rengeteget profitálnak ma is. De egyetértek Barbarával is, van egy friss élményem ezzel kapcsolatban: egy olyan gyógyszertárban vezettem varázsmancsos foglalkozást, ahol az idős kolléga nem fogadta el a frissen érkező kollégát, nem is akart vele egy csapatba kerülni. Pattanásig feszült volt köztük a hangulat. Kemény feladat volt hidat építeni köztük még kutyával is.
SZB: Egyébként a kutyák között is van rangsor?
LJ: A kutyák nagyon jól tudnak egymással együtt dolgozni terápiás helyzetben, de amint leveszik róluk a hámot, és kiengedik őket a gazdik a mezőre, akkor fél percen belül kiderül, ki a főnök. De munka közben mindenki egyenrangú.
GO: Tanulhatnánk tőlük. Ti tanultatok egymástól az árnyékprogramban?
LJ: Bevallom őszintén, én úgy féltem az árnyékprogramtól, mint a tűztől, nem tudtam elképzelni, hogy én, mint egy egyszerű civil szervezet vezetője és gyógypedagógus, mit fogok kezdeni a Tesco HR-vezetőjével. (Nevet.) Facebookon 16 ezer követőm van, Barbiéknak 700 ezer, fogalmam nem volt, mi a túróról fogunk beszélgetni. Barbara személye viszont minden félelmemet messzire röpítette, azonnal megnyíltam neki, el mertem neki mondani már a beszélgetésünk elején, hogy az életem egyik legnehezebb évében találkoztunk. Ugyanis ahogy beütött a pandémia, a szervezetünk megszűnt létezni, kutyás terápiát ugyanis nem lehet online tartani. Ráadásul a férjem is kiesett a munkából az epilepsziás rohamai miatt, úgyhogy nem volt egyszerű a helyzet.
SZB: Judit személyisége nagyon inspiráló. „Nekünk mindig dolgunk van valamivel” – többször is elmondta, ez a mondata nagyon megragadt, fel is írtam magamnak a jegyzetfüzetembe. Optimista, dinamikus, jószívű, tele van tenniakarással. A szívemhez tudott szólni azokkal a dolgokkal, amiket csinál, végig az volt bennem, hogy hogyan tudnám segíteni a vállalkozását, hogy fennmaradjon, hogy továbblépjen, hogy bővülni tudjon. Judit egy személyben a vállalata, az ő személyiségének köszönhető, hogy a Varázsmancsok fennmaradt a legnagyobb nehézségekben is. Judit a kitartás bajnoka: tanul, épít, vezet, ápol és államvizsgázik egyszerre. (Nevet.) Én ennyi teendőtől összeroppannék. Őszintességgel és szeretettel bánt velem az árnyékprogramban.
Hálás vagyok, hogy egy olyan cégnél dolgozom, ahol van lehetőségem visszaadni valamit az ő gondoskodásából.
LJ: Még egyet mondasz, és elbőgöm magam. (Nevet.) Megfelelési kényszerem van, amihez erős maximalizmus társul. Nem jó párosítás. Ezért is féltem, hogy megfelelek-e majd Barbinak, aztán hogy beszélgettünk, két perc után rájöttem, hogy nem kell megfelelnem neki, a problémáimra rögtön a megoldásokat kereste, így jött a gyermektáborok ötlete is. Amikor megemlítettem, hogy régebben cégeknek is szerveztünk kutyás terápiás foglalkoztatásokat, akkor első szóra felajánlotta, hogy meghív egy csoportba, ahol ezt a lehetőséget fel tudom ajánlani felsővezetői körökben is. Nekem Barbi olyan, mint a fény az alagút a végén. Megesett, hogy otthon azért bőgtem, mert felismertem, hogy mennyire szuper, hogy megismerhettem ezt a nőt. Barbi nyugodt személyisége nagyon jól illik az én pörgésemhez. Fantasztikus, milyen hatékonyan tudtunk kooperálni, szerintem nem ok nélkül sodort minket egymás mellé az élet.