top of page
  • Szerző képeBridge Budapest

„Nem vagyunk kihalóban”

Agárdi Viktor, a FATH ügyvezetője

Írta: Bus István


A vállalat telephelyén járunk. Csillogó szemű, alig negyvenes vezető fogad. Büszkén mutatja a gépépítő elemek gyártásával foglalkozó német cég „melléktermékeit”, amelyek családi napra készültek: egy robotot, meg egy rollert – amiről csak utólagosan derült ki, hogy elfelejtettek féket beépíteni. Agilis, nyitott, és átjárja az energia: Agárdi Viktor gyerekkorában színészetről álmodott – még Földessy Margit híres tanodájába is járt –, ehhez képest most csúcsmenedzser. És a Bridge Budapest Vállalható Üzleti Kultúráért közösségének új nagykövete és Edisonplatform Menő céges képviselő.


Bus István: Mi volt a szerepálmod?


Agárdi Viktor: Nem volt ilyen. Nekem csak annyi volt az álmom, hogy többet szerepeljek. Abszolút nem voltam „első vonalas” Margitos.


BI: A feleségem is oda járt, és meggyőződésem, hogy sokat tett ez a hely is azért, hogy kiegyensúlyozott, boldog felnőtt lehessen.


AV: Margit eleve úgy hívja: „önismereti és kreativitás-fejlesztő” stúdió. Én évekig megmosolyogtam ezt, és azt mondtam, egy fenét: ez egy gyerekszínészképző. Aztán az élet úgy hozta, hogy Margitnak lett igaza. Sokan nem színészek lettünk, de mégis hozzátett az életünkhöz: komoly önismereti utazás kezdete volt.


BI: Azt hiszem, az életünket nagyon megnehezíti az önreflexió hiánya. Nemcsak egy vezetőnél, hanem akár egy kapcsolatban is.


AV: Ez az általános iskolai tananyag része kellene, hogy legyen. Egyébként az angol egyetemen, ahová jártam, a hároméves képzésben minden egyes évben volt egy modul, ami erről szólt.


BI: Hogy tanítják egyetemen az önreflexiót?


AV: Eszközöket adnak a kezedbe. A józan paraszti eszed mellé kapsz bizonyos toolokat és könyveket, amik segítenek az önmagadról való gondolkodást formálni.


BI: Hogy csapódik le mindez a hétköznapokban? Tartasz néha egy belső elvonulást? AV: Nem. Inkább menet közben folyamatosan munkálkodom, ott valahol a hátsó rekeszben. Az utóbbi időszakban pedig sokkal jobban felerősítettem. Rászoktam arra, hogy heti rendszerességgel megállok, és visszagondolok a hét kizárólag jó eseményeire. BI: Térjünk vissza kicsit a Színművészetire. Ekkora időtávlatból bánod, hogy nem vettek fel?


AV: Dehogy! A legjobb barátaim színészek, rendezők, forgatókönyvírók, és végtelenül sajnálom, hogy akik ennyire tehetséges emberek, nem tudnak normálisan megélni abból, amiben kifejezetten jók. Én nem gondolom magam kiemelkedőnek a szakmámban, mégis lényegesen jobb anyagi körülmények között élek. Ez nem oké. De a színpad: drog. A szereplést én is szeretem, extrovertált ember vagyok. Vonz a színház és a film, és szerencsére hobbiként meg is maradt. Egy rendező barátom mozifilmjében – a címe: Szia, életem! – most is „játszom”. Minden filmjében én vagyok „a” rendőr.:) Éppen csak felvillanok, nincs szövegem. Ha véletlenül nem érek rá a forgatásra, akkor csak a telefonszámom jelenik meg valahol a filmben.:)

A színészkedésről a szívem mélyén tudtam, hogy nem nekem való. Ezért inkább rendező akartam lenni, sőt, igazából producer. BI: Ebből lehet még valami? AV: Még lehet. Sőt, most lesz egy olyan film, amelyben bizonyos szempontból én vagyok a producer. Anno igazából a családi nyomás hatására indultam el a gazdasági képzések felé. Szerintem minden második színész meghallgatja a szüleitől, hogy „legyen előbb valami rendes szakmád, és majd utána csinálhatod”. Úgyhogy megnéztem, melyek a legerősebb gazdasági egyetemek: a Közgáz és a PSZF. A kettő között óriási különbség, hogy a Közgázra nehéz bekerülni, de könnyebb bennmaradni, a PSZF-re pedig könnyű bekerülni, de nehezebb bennmaradni. Én viszonylag könnyen bekerültem. A gólyatáborban ültünk körben vagy negyvenen, és mindenki elmondta, hogy „nem vettek fel a Közgázra, de felvettek a PSZF-re”. Én mondtam egyedül, hogy „nem vettek fel a színműre, de jöttem a PSZF-re”... Mindenki azt gondolta: jó, ő lesz az első, aki kihullik. A számvitel tantárgy miatt a diákok hetvenöt százaléka hagyja ott az iskolát az első félévben. Ez bennem olyan erős bizonyítási vágyat generált, hogy azt gondoltam: ja, itt akkor csak a számvitelt kell tanulni, semmi mást. Rá kell menni, a többin meg át kell bukdácsolni. És akkor átbukdácsoltam a többiből, számvitelből pedig írtam egy négyest, miközben a csapat 75 százaléka megbukott.

Annyira jó lettem számvitelből, hogy el is kezdtem tanítani. Jól ment és egyre több tanuló járt hozzám, így kisebb csoportokat is oktattam.

Mielőtt befejeztem a PSZF-et, még diploma nélkül a General Electricnél kezdtem el dolgozni. Mire meglett a diplomám, már a felmondási időmet töltöttem. Egyrészt, mert a tanítással többet kerestem, másrészt, mert már mentem is a következő munkahelyre. BI: Mi most az életedben a fő színpad? AV: Most a munka. Sok olyan dolog van, amiről sajnos még nem beszélhetek, de nagy és pozitív változások jönnek 2023-ban. Inspiráló időszakon vagyok túl. BI: Hogy vonzza be egy vezető a jó dolgokat?

AV: Dolgoztam ezen valakivel, és rákérdezett, hogy képzelem el a következő tíz-tizenöt évemet. Hogy mi a cél, és hova akarok eljutni vezetőként. Körvonalazódott az irány, és aztán, egyszer csak a terveim jelentős része három héten belül teljesült. Nevezhetjük ezt a vonzás törvényének, energiának, bárminek. Valahogy jó a csillagok állása. Pedig hát a világ nyilván jelenleg nem abba az irányba halad. Ha az ember kinyitja az újságot, nem az életöröm jut eszébe.


BI: Mennyire segít az önreflexió a döntéshozatalban? Nem vezet tépelődéshez?


AV: Tépelődés inkább a döntések előtt van, és az nagyon jellemző rám. A nehéz döntéseket lassan hozom meg. Viszont mindig visszaigazolódik:

jól tettem, hogy a fontos döntések során nem impulzív döntéseket hoztam, és hagytam hogy legyen néhány álmatlan éjszakám.

BI: Miközben ott a másik sikeres vezetői út, aminek szintén nagy divatja van: az Elon Musk és néhai Steve Jobs látnoki, félpszichopata vonala, akik addig ütik-vágják az embereiket, amíg azok meg nem csinálják, amit akarnak.


AV: De ez nem azt jelenti, hogy ők állnak a siker mögött. Barabási-Albert László írja A képlet című könyvében, hogy a teljesítmény és a siker nem feltétlenül azonos tőről fakad. Ha most jönnek majd azok a sikerek, amik, úgy gondolom, jönni fognak, amögött nem csak az én munkám van, hanem a csapat is. Az én érdemem nyilván a csapat összeállítása.


BI: Érdekes, hogy nem azt mondod, hogy a „csapatom”, hanem azt, hogy a „csapat”.


AV: Falnak megyek, amikor valaki azt mondja: „az embereim”. 2007-ben a Morgan Stanley-nél dolgoztam, az első vezetői pozíciómban. Amikor az egyik itthoni vezető azt mondta, hogy az „embereim” – magyarul megszokták már –, egy amerikai kolléga azt kérdezte: „Ha ezek a te embereid, akkor te végül is tulajdonlod őket? Akkor lényegében ők rabszolgák.” Ez engem akkor nagyon megütött, és hirtelen összeállt, miért irritált mindig is. Mi, a FATH-nál együtt dolgozunk: ez egy lapos szervezet.

Az éves értékelésekkor többen megjegyezték tavaly, a rólam szóló visszacsatolásoknál: nagyon szeretik, hogy az irgalmatlan növekedés ellenére is bármikor felhívhatnak.

Ugyanezt meg lehet tenni a Fath-testvérekkel is, a német anyacég alapítóival. Amikor Budapesten vannak, ők is jönnek velünk és együtt bulizunk. A németeknél rendszerint a magázódás sokkal tovább tart, mint itthon. Ugyanakkor ennél a cégnél senki, soha nem magázódott. Nekem ez egyfajta kultúrsokk volt, amikor ide jöttem – de pozitívan. BI: Rajtuk kívül van vezetői példaképed?


AV: Szakmai példaképem nincs. De vannak vezetők, akik emberként is nagyszerűek. Például Polgár András. Az ő szemlélete közel áll hozzám. Tetszik, hogy használja a társadalomra ható erejét, és próbál hasznos dolgokat tenni. De említhetném akár Gazsi Zolit is. Nagyon sokat beszélünk arról, hogy az a fajta hozzáállás, amit a Bridge és a tagjai képviselnek, mennyire hatásos lehet.

Mondják, hogy lejtmenetben a társadalom, de szerintem meg fogunk lepődni az új generáción. Sokkal tájékozottabb, kritikusabb, racionálisabban gondolkozó emberekről beszélünk, és hiszem, hogy nagy változást hoznak.

BI: Egy korábbi interjúdból az derül ki, hogy a feleségednek nagyon sokat köszönhetsz – az üzleti életben is.


AV: Különleges kapcsolat a miénk. Élete első csókját tőlem kapta tizenkét évesen. 1995-ben találkoztunk először. Azt állítja, hogy amikor ő belépett a szobába és én éppen viccet meséltem a többieknek, akkor hallgatott, látta, hogy figyel rám mindenki, mindenkit nevettetek, és azt gondolta, hogy ez a fiú olyan vicces, mint az apukám. Ő lesz a férjem. Ebben a táborban össze is jöttünk, megcsókoltam őt. Az persze árnyalhatja a képet, hogy másnap reggel egy másik lány is így járt, és ezt ő – érthető módon – eléggé zokon vette. Úgyhogy akkor nem maradtunk együtt egy napnál tovább. Két-három évvel később újra összejöttünk, de igazából 2009 óta vagyunk egy pár. A történetünk különlegessége többek között, hogy ő a magyarországi FATH alapítója; akkor ez egy kétfős cég volt. Amikor összejöttünk, három nappal később Németországba költözött, mert kapott egy pozíciót a csoporton belül. Fél évig éltünk távkapcsolatban, aztán nem bírtuk tovább, és haza jött. Közben én is jóban lettem a Fath-testvérekkel. Addigra túl voltam egy saját cégen, dolgoztam a Unisysnél, ahol a 30 millió dollár fölötti IT-outsource projekteknek voltam az árazásért felelős szakembere. 2013-ban hívtak fel, és mivel nem volt Nürnbergből Budapestre közvetlen repülőjárat, a bécsi reptéren zajlott az interjú, hat órán keresztül. A feleségemmel – aki szintén céget vezet - a mai napig egymás tanácsadói vagyunk, és ez nagyon fontos nekem.


BI: A Fath-testvérek a Playmobil-figurák kezében tartott mini sörösüveget gyártották először. Aztán elképesztően nagy céggé váltak. Mi kell ehhez?

AV: Nagyon különleges a személyiségük, hihetetlen emberek. Elsősorban emberek és másodsorban üzletemberek. Szerintem ez fontos kulcs hozzájuk. Nagyon sok jó embert hoztak be a céghez. Van egy mondat, ami belém égett. Münchenben voltam egy képzésen, és ott mondták: „Személyiséget vegyél fel, minden más megtanítható.” Nagyon sokat gondolkoztam azon is, amikor Pistyur Vera kérdezte tőlem, miért csatlakoztam a Bridge Budapesthez. És hát: egész egyszerűen az van, hogy gyönyörűen növekszünk. Hat éve vezetem a céget, öt évvel ezelőtt értük el az egymilliárdos forgalmat, most érünk hárommilliárd fölé. És ahogy jöttek az eredmények – gyakorlatilag „bezzeg-gyerekek” vagyunk a csoporton belül –, mégis volt bennem egyfajta hiányérzet. Először, amikor az ember vezető lesz, hozni akarja a számokat és meg akar felelni. Utána jön az a szint – ahol történetesen most én vagyok –, hogy valami jó ügy mellé is ki kellene állni. És ebbe azért beletört a bicskám. Sokszor próbáltunk mi ott lenni, de aztán mindig kiderült, hogy valamiért nem jól csináljuk. Ekkor jött a felismerés: csatlakozni kéne valamihez vagy valakikhez. És nagyon tetszett a Bridge-ben, hogy teljesen másképp közelítik meg ezt a kérdést, mint egy „hagyományos” alapítványnál. Hogy inkább segédkeznek abban, hogy a szervezetek hatékonyabban tudjanak fókuszálni a saját feladataikra. Az is fontos számomra, hogy átformáljuk a vállalatvezetők szemléletét. Hogy jussanak el odáig: ne csak a profit és a forgalom növekedése legyen az elsődleges. Néztem Gazsi Zoli előadását, és csak bámultam a kirakott logókat: azt hogy mennyi szervezetet támogatnak. Sokkoló volt: jó ég, hol vagyunk mi még ettől… Miközben korábban meg azt hittem, kihalóban van a „fajtám”. És egyszer csak jött a Bridge Budapest, ahol találkoztam hasonlóan gondolkodó vezetőkkel. Most már látom: nem csak hogy nem vagyunk kihalóban, hanem, ha jól végezzük a munkánkat, akkor egyre többen leszünk.


Comments


bottom of page