Joós Andrea tanár, tudománykommunikációs szakember. Az IBS International Business School kommunikációs vezetője, emellett előadóként és műsorvezetőként is dolgozik. Kíváncsi, józan, empatikus. Beszélgetésünk idején épp kovászos kenyeret keleszt, sütőjében tök sül. Dr. Bikfalvi Réka egészségfejlesztő-coaching, pszichológus, a Lélekkel az Egészségért Alapítvány kuratóriumi elnöke és a Nyugizóna ügyvezetője. Eredményorientált csapatjátékos, aki szeret analizálni, konfliktust kezelni, és hisz a szeretetteli légkör erejében. A kiégés megelőzése és a mentálhigiéné a szívügye. Beszélgetésünkkor épp kacsát süt. Kettejüket a Bridge Budapest Árnyékprogramja kötötte össze azzal a céllal, hogy hidat képezzenek az üzleti és civil szféra között. A program során látszólag két távoli terület vezetői kapcsolódnak és inspirálódnak egymás vezetői tudásából, dilemmáiból és tapasztalataiból.
Mi az a tulajdonság, amiről az együttműködés előtt nem is gondoltátok volna, de közös bennetek? Már persze a sütögetős kedven túl…
Andi: A nyitottság, a rugalmasság és valami nagy nyugi. Szerintem kicsit spontán, kicsit lay back megközelítést alkalmazunk mind a ketten, és arra törekszünk, hogy azt a sok ügyet, feladatot, amiben benne vagyunk, megpróbáljuk valahogy úgy összehozni, hogy az erőlködés nélküli legyen. Működjön olajozottan minden, de ne merüljünk ki benne halálosan.
Réka: Ezt a könnyed egyensúlyozást én is közös tulajdonságnak látom. Sok kihívással nézünk szembe nap mint nap, de mindkettőnknek alapvetés, hogy tilos belebolondulni a munkába.
Mi volt a legfontosabb dolog, amit egymástól tanultatok?
Andi: Rengeteget. Ami a tudatos önmagunkkal való törődést, sportot, meditációt illeti, az nekem is évek óta alap, viszont az a bölcsesség, ami Rékából sugárzik, azonnal megszólított. Pláne, hogy ez a bölcsesség nála nagyon gyakorlatias is. Nem sok olyan embert ismerek, aki olyan hosszú távra tud előre ötletelni, mint ő, majd ezt úgy lefordítani magának és a csapatának, hogy az megvalósítható is legyen.
Réka: Én azt tanultam Anditól, hogy az ember egyszerre többféle szerepben is kiteljesedhet. Összeállíthatja úgy a munkanapját, hogy beleférjen ez is, az is, és nem lemondani kell erről a változatosságról, hanem meg kell találni azt a munkahelyet, ahol az ilyen típusú ember jól működik. Andi az IBS-nél visz nonprofit projekteket, de közben vérprofiként gondolja végig, hogy kell kommunikálnia az iskolának, és hogy a munkájával hogyan tud támaszt nyújtani a vezetőknek. Imádom, hogy Andinak hála látom, létezik olyan munkanap, hogy reggel beugrik az ember egy kortárs konferenciára lelkesedni a fiatalok projektjéért, délben meg már egy felsővezetőt támogat kőkemény javaslatokkal.
Aztán az is nagyon megihletett, amikor Andi a saját kurzusaikról mesélt, és arról, hogy mennyire nyitottak az emberek erre. Emiatt most nekünk is van két olyan képzés a fejünkben, amit jövőre elindítunk. És próbáltam azt is magamba szívni, hogy mennyire fontos a kommunikáció, ha vezető az ember. Megerősödött bennem, hogy a szószólói attitűdre szükség van. És az is, hogy nekem ebben bizony fejlődnöm kell. El is kell ugyanis adnom a brandet.
Andi: Nagyon örülök, ha ebben szerepem lehetett, mert ezt én is nagyon fontosnak tartom, és épp az ilyen fontos ügyek esetében tud elsikkadni. Amellett, hogy valaki áldott őrültként dolgozik egy célért, legalább ennyire fontos, hogy át is tudja, sőt el is tudja adni.
Volt valamilyen előítéletetek a for profit / nonprofit szféráról, mielőtt elkezdtétek a közös munkát?
Andi: A for profit és nonprofit szektor között én nem érzek lényegi különbséget, és Rékánál is azt éreztem, hogy nem kell ezt a kettőt megkülönböztetni. Azt hiszem, fel sem merült bennünk, hiszen mindketten alkotunk, értéket és persze pénzt is teremtünk, de mindenbe ugyanúgy belerakjuk magunkat.
Réka: Én is úgy látom, hogy egyre kevésbé különbözik ez a két terület, és szerintem ez mindenkinek jó lesz hosszabb távon. A for profitnak igenis kell, hogy emberibb legyen, a nonprofit szektor viszont nem maradhat fenn, ha nem profi. Lehet egyiket a másik nélkül csinálni, csak nem érdemes.
Mi az a képesség, amit szívesen kölcsönkapnátok a másiktól?
Réka: Én a könnyed, spontán megszólalást. Andi annyira könnyedén tud spontánul reagálni, kiszólni a színpadról, hogy az irigylésre méltó, nekem ezt még bőven tanulnom kellene.
Mondjuk nekem ez nem tűnt fel, hiszen ahogy elindult az online beszélgetés, egyből meginvitáltál a konyhádba a kacsa mellé…
Réka: Jó, de nagy tömeg előtt azért mégis más.
Andi: Én azt, hogy a szakmai profizmus Rékán minden helyzetben, minden csatornán fel tud ragyogni. Egyszerűen átjön a bőrén, teljesen mindegy, hogy épp milyen az adott szituáció. Ez engem annál is inkább lenyűgöz, mert egyénként finoman szólva nem „tolja magát”.
Mit, kit kerestetek az első Bridge összejöveteleken? Mi alapján kerültetek végül össze?
Andi: Én kizárólag a szimpátiára mentem. Odamentem nyitott szívvel, nyitott aggyal, és figyeltem, hogy ki az, akivel tudok kapcsolódni. Mondjuk az ilyesmi a Bridge-ben nem nehéz.
Réka: Nálam is ez volt az elsődleges. Aztán amikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy mennyire erős értékközösség van köztünk. Nekem az már az elejétől nagyon érdekes volt, hogy Andi egyszerre képviseli a for profit és nonprofit megközelítést is. Ez is nagyon vonzott.
Hogyan dolgoztatok együtt?
Andi: Abba kapcsolódtunk bele, amit a másik éppen csinált, és amennyire csak tudtunk, alkalmazkodtunk egymáshoz és a – sokszor azért korlátozott – lehetőségekhez.
Réka: Igen, a work-life integration mindkettőnknél nagyon fontos, és az is, hogy amennyire lehet, rugalmasak legyünk. Mindketten olyanok vagyunk, hogy megyünk, csináljuk, aztán egy ponton megnézzük, mi jön össze, és abból hozzuk ki a legtöbbet. Később aztán volt egy hosszú beszélgetésünk is, ami közel hozott bennünket egymáshoz emberileg is.
Hosszú távon vajon lesz még együttműködés köztetek és a szervezeteitek között?
Andi és Réka: Tuti! (nevetnek)
Andi: Túl sok kapcsolódási pontunk van ahhoz, hogy ne legyen.
Mi az, ami most a legjobban foglalkoztat benneteket, milyen terveitek vannak a közeljövőre nézve?
Réka: Mi most képzéseket fejlesztünk, mert tovább szeretnénk bővíteni a Sulinyugit. Az a célunk, hogy széles körben megmutassuk azokat a kiégést megelőző készségeket, szokásokat, amik már gyerekkorban megtanulhatók.
Andi: Én épp kismama vagyok, és ez a mostani, lelassult létmód a korábbi projekthalmozó énemhez képest úgy tűnhet, nagy bezárkózás. Pedig éppen most nyílik egy másik világ, amit eddig nem ismertem. Egyik – munkába három gyerek után visszatérő – ismerősöm mondta nemrég nagyon szemléletesen, hogy nem tudja, hogyan evickéljen ki most az anyaság tengeréből. Na, én most ott tartok, hogy egy úszógumival és egy koktéllal állok a tenger partján, és alig várom, hogy belemenjek.
Mindketten szíveteken viselitek a tanárok dolgát. Ha csak egy dolgot változtathatnátok a körülményeikben, mi lenne az?
Andi: Szerintem szuper lenne, ha el tudnánk fogadni, hogy a tanári pálya nagyon megterhelő tud lenni. Magyarországon – és egyébként a világ kilencven százalékában – krízisben van az oktatás. Fontos lenne tudatosítani, hogy ez tulajdonképpen normális állapot azok után, hogy egy 18. századi rendszert próbálunk fenntartani. Én nagyon örülnék, ha eljutnánk legalább addig, hogy egy tanár megfogalmazhassa, ha épp mindenből elege van. De fontos mellétenni azt is, hogy van kiút.
Réka: Én azt szeretném, ha a tanárok tudnák, nincsenek egyedül a problémáikkal, és hogy nem lehet minden pillanatban jobban csinálni. Néha az a legtöbb, hogy az ember megteszi a tőle telhetőt, aztán pedig megvárja, míg a rendszer kirúgja magát. Most is épp ilyesmi van. Néha éppen azzal tudjuk megelőzni a kiégést, ha ilyenkor megengedőbbek tudunk lenni magunkkal.
