• Bridge Business

"Amikor az életed felén túl vagy, és azon kezdesz gondolkodni, mit hagysz majd magad után"

Írta: Bus István


Gazsi Zoltánnal, az Eisberg Magyarország Kft. ügyvezetőjével egy egészen különleges helyen találkozunk – amelynek hangulata megadja a beszélgetés mélységét. Mégis, egy onkológiai kezelés közben adott interjú is tele lehet megértéssel, optimizmussal, és azzal a meggyőződéssel, hogy a világ akár napról napra is jobb hellyé válhat. Gazsi Zoltán a Bridge Budapest Vállalható Üzleti Kultúráért közösségének Nagykövete.


Bus István: Volt bennem egy kis szorongás, mielőtt találkoztunk volna – ugyanis még nem készítettem interjút úgy, hogy valakibe éppen csöpög a kemoterápiás gyógyszer egy infúzióból.

Gazsi Zoltán: Én se gondoltam, hogy ide fogok kerülni. Egy sztenderd szűrésen kérdezte egy orvos, hogy hány éves vagyok. Merthogy 45 felett illik elmenni kolonoszkópiára – vastagbéltükrözésre. Elmentem, és találtak egy polipot, ami tele volt rákos sejtekkel. Ez aztán nyirokmirigy-áttétet okozott – és most itt vagyok. Szerencsére az is kiderült, hogy nincs áttét semmilyen szervemre, úgyhogy tudom, hogy meg fogok gyógyulni.

Az orvos önmagában nem tud meggyógyítani. Akkor jön a gyógyulás, ha a beteg is kooperál. Ez egy közös, szellemi munka.

BI: Vagyis kifelé tart már az egészből.

GZ: Abszolút. Ami nagyon fontos volt, hogy Bodoky doktor úr elmondta: az orvos önmagában nem tud meggyógyítani. Akkor jön a gyógyulás, ha a beteg is kooperál. Ez egy közös, szellemi munka. Nem elég, ha beléd juttatnak egy kémiai vegyületet. És én elhatároztam, hogy ez a betegség egyszerűen nem illik a karakteremhez, szóval rajtam nem fog ki: végigcsinálom a kezelést, és elfelejtem az egészet. Illetve nem felejtem el, egy életre tanulok belőle.


BI: Voltak azért sötét pillanatok?

GZ: Voltak mélyebb pillanatok, de nagyon rövid ideig tartottak. Ha szerencsés és pozitív életszemléletű vagy, és van alattad-melletted egy szociális védőháló – barátok vagy egy közösség, ami támogat, és megfelelő orvos, akkor a rák nagyon is kezelhető történhet. Az én betegségem nem a legkomplikáltabb ráktípus, és ha fegyelmezetten betartom az orvosi instrukciókat, jó esélyem van a gyógyulásra. Egy dolog biztos: sportolni kell. Heti háromszor harminc perc mozgással drasztikusan megnő a gyógyulás esélye, mind mentálisan, mind fizikailag erősít.


BI: Ez a prevencióra is érvényes?

GZ: Igen. Rám egyik rák-rizikófaktor sem volt igaz. Nem dohányzom, legfeljebb egy-egy pohár bort iszom, és a családban senki nem volt rákos... Egyetlen faktor maradt, a stressz. Illetve, hogy felhagytam a mozgással. Tényleg úgy tekintek erre a betegségre, hogy jó időben kaptam egy kis figyelmeztetést. Nagyon szeretem a munkámat: úgy gondolom, vezetőként az a legfontosabb dolgom, hogy a kollégáimmal beszélgessek. És ez sem jön össze úgy, ahogy szeretném. Majd amikor hazamegyek, este kilenckor elkezdem feldolgozni azt a száz e-mailt, ami napközben megmaradt, hajnali egy óráig. Ez nem normális, újra kell terveznem a dolgaimat. Nem a Jóistent hibáztatom, hanem magamat. Úgyhogy vettem egy elliptikus trénert, azóta hetente háromszor használom, és sokkal jobban érzem magam. Energikusabb vagyok. A cégnél is van számos változás. Olyanok, amiket mindig is terveztem, de nem csináltam meg.


Például kineveztem egy helyettest, aki operatív ügyekben jobban átvette számos feladatom. Nekem maradt a stratégiai irányok kidolgozása, új termék koncepciók fejlesztése, új kapcsolatrendszerek kiépítése, CSR ügyek – ebből csinálok most többet. Ez sem kis csomag, de ezek jobban feltöltenek, az operatív munkát pedig a helyettesemre bíztam, aki ezt nagyon lelkesen, motiváltan, ráadásul profibban végzi, mint én. Jól kiegészítjük egymást. Ha vége is lesz ennek a kezelésnek, nem szeretnék mindent onnan indítani, ahol abbahagytam.

BI: Hogy tervezi a saját jövőjét?

GZ: Nagyon szeretem a munkám, a céget, eléggé egybenőttünk. Számomra most még jobban felértékelődött az egészségmegőrzés, a jelenlegi termékkört akarjuk kibővíteni nagyon sok egyéb egészséges termékkel, és a nemrég elindított házhozszállítási üzletágat felfuttatni. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha nem ehhez: egyszerűen még soha nem találtam olyasmit, ami annyira szimpatikus lenne, mint a saláta és a növényi ételek. Nem vagyok vegetariánus, de sok halat és zöldséget eszem, az életem szerves részévé vált a zöldségek világa. És ez az egész összefügg a fenntarthatósággal is. 2013 óta elnökségi tagja vagyok az „Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért” szervezetnek (BCSDH), és nagyon sok előadást tartok arról, hogy a fenntarthatóság sokkal többet jelent annál, mint hogy mennyi műanyagot használunk, vagy dízelautóval járunk-e. Ezek persze nagyon is fontos kérdések, de ennél sokkal komplexebb a világ: a termék teljes életciklusát kell vizsgálni az alapanyag beszerzésétől a hulladék feldolgozásáig, plusz van sok más társadalmi szempont is. Nyilván nem jó a műanyaghasználat, de nem lehet teljesen kiiktatni, ráadásul az alternatív megoldások sokszor a látszat ellenére összességében akár rosszabbak is. Például a teljes ciklust tekintve egy pamuttáska ötezerszer környezetszennyezőbb, mint egy műanyag zacskó, tehát ha ötezerszer elmész a pamutszütyőddel a boltba, onnantól már valóban fenntarthatóbb megoldást választottál. Egyre több cikk jelenik meg arról, ha minden műanyag zacskót eldobható papírra cserélünk, sokkal több bajt okozunk a természetnek: a fákat főként északon telepítik, nagy a szállítási költség.


Saját életünket is érdemes kicsit átvilágítani, hiába komposztál valaki bőszen a kert végében, de ha elrepül utána a Karib-szigetekre nyaralni, akkor megette a fene az egészet. Úgy tűnik, legtöbben arról mondunk le, ami nekünk legkevésbé fáj, és nem arról, ami a legszennyezőbb. Nehéz tisztán látni, hiszen még országonként is eltérő, mi a fenntartható: csomagolások választásánál például az is meghatározó, mennyire fejlett az ország hulladékbegyűjtő rendszere. Ausztriában a PET palackok java részét újrahasznosítják, de Magyarországon ez az arány körülbelül 20%. Azaz hiába preferálom az RPET műanyag csomagolású terméket, itthon döntő részben az is hulladékként végzi. Ez a helyzet amúgy a borosüvegekkel is: túl sok típus van, a címkéket nem egyszerű lemosni, az üvegeket kimosni: végül nagy részük hulladékként végzi.

Hihetetlen mennyiségű tévhit kering az élelmiszeriparban. A „mentes” is hívószóvá vált, trend lett, önmagunk kifejezésének egy újszerű módja. Viszont, ha valakinek nem indokolt így táplálkoznia, akkor néha még kárt is okoz magának vele.

A cukorcsökkentés fontos dolog, véleményem szerint azzal segítünk legtöbbet, ha kiiktatjuk az életünkből. De persze a legnagyobb probléma, hogy a hús- és úgy általában az élelmiszer-termelés környezetterhelő. Nemsokára a világ népességének 70%-a városokban fog élni, ezt a tömeget pedig nem lehet ellátni amatőr, aranyos kis kertészetekkel, balkonnövényekkel. Ezekről is igyekszem az előadásokon beszélni. Meggyőzni a vegánokat például, hiába nem vesznek magukhoz húst, de a chiamag vagy az avokádó óriási ökológiai lábnyommal rendelkezik, hisz nagyon messziről ide kell szállítani. Ráadásul az avokádó egy részét ma már a mexikói drogkartellek termesztik, és megy miatta az öldöklés rendesen. De beszélhetünk a paradicsomsűrítményekről is. Komoly mennyiség Dél-Olaszországból származik, közel ötvenezer illegális bevándorló szedi, iszonyat állapotok között a The Guardian feltáró cikke szerint. Épp ezért, amikor a fenntarthatóságról beszélünk, akkor rengeteg szempontot figyelembe kell vennünk. Mennyire átlátható a cég? Mennyire környezettudatos? Mennyire tiszteli az embereket? A salátánál például mi is igyekszünk megoldani, hogy egész évben magyar áru legyen a piacon. Sajnos nem lehet gazdaságosan termelni itthon télen ötezer tonna salátát, hideg van és nincs elég napfény, nagyon lassan nő a növény. Nem jó, hogy Spanyolországból kell vennünk télen az alapanyagot, másrészről fogyasztása megoldást kínál a világ egyik legnagyobb problémájára, a túlsúlyra. Most akkor összességében többet ártunk vagy többet segítünk? Számomra nem kérdés…


És akkor ott a másik véglet, aki csak azt akarja enni, ami helyben megterem. Ez esetben az a fő kérdés, hogy be akarjuk-e magunkat korlátozni arra az étrendre, ahogy nagyszüleink étkeztek 60–80 évvel ezelőtt. Télen főként csak az itthon megtermett, és tárolható növényeket: krumplit, répát, káposztát, hagymát, céklát, savanyúságot együnk? 2020-ban tényleg ez a megoldás, vagy vannak azért kompromisszumok? A spanyol jégsaláta vagy az olasz ruccola télen tényleg ugyanolyan túlzás, mint chilei cseresznye? Nem hiszek a végletekben, szerintem ne csak pontyot meg keszeget fogyasszunk, hanem néha a lazac is beleférhet. A mértékletesség a lényeg. A világ fő fenntarthatósági problémáját Bérczesi Robi a Hiperkarma Zöldpardon című számában jól megfogalmazta: „Aki megengedheti, az mind megengedi.”


BI: De nemcsak az élelmiszereknél merül fel ez a dilemma.

GZ: Ahhoz, hogy a fenntarthatósági egyensúlypontot nagyjából belőjük, ahhoz sokat gondolkodó, tájékozott szakértőkre van szükség, akik adatok alapján javasolnak, és figyelmen kívül tudják hagyni a nagyon erős lobbiszempontokat is. Ami nem egyszerű. Sokan vannak azon a véleményen, hogy semmilyen tanulmánynak ne higgyünk, amit cégek szponzorálnak, ezeket kizárólag független állami forrásokból kellene támogatni. De hát hol van ilyen? Vegyük a vitát az elektromos autókkal kapcsolatban. Az azokba kerülő villamosenergiát is meg kell termelni. Nem mindegy, hogy barnakőszenet felhasználó erőművekből jön az az áram, vagy egy napelemparkból vagy szél-vízi erőműből. Nem is beszélve az akkumulátort alkotó lítiumról. Az például honnan származik és mennyi gyermekmunka van benne? Rengeteg szempont kell ahhoz, hogy jó döntést tudjuk hozni, saját értékeink mentén is. Lénárt Viktortól, a Grow csoport vezetőjétől hallottam egy mondatot, ami beégett: tudunk-e dönteni érdekeinkkel szemben, értékeink mentén?


BI: Milyen értékek vezérlik cégvezetőként?

GZ: Egy alkalommal kezembe került Csíkszentmihályi Mihály pszichológus – a flow kifejezés atyjának – Kreativitás című könyve. Nyolcvan emberrel csinált mélyinterjút – Nobel-díjas csillagász, fizikus, sakkozó, futó stb.–, és azt kereste, hogy ezeket az embereket, akik nagyon releváns teljesítményt nyújtottak különböző szakmákban, mi vezérelte. És kiderül, hogy volt egy nagyon erőteljes fordulópont mindenkinek az életében. Jött egy ember, aki hatott rá, és megváltoztatta a gondolkodását. Például a biológiatanár, akivel kimentek a tópartra, és nézegették a békákat.

Vagy egy szakkörvezető, aki éjszaka csillagtúrát szervezett, és ennek hatására lett később Nobel-díjas csillagász. Lehet általános iskola, gimnázium, később munkahely, bármi – fontos, hogy ott összefutott egy motiváló példaképpel. És akkor rájöttem, hogy én is ilyen akarok lenni.

Biztos van ebben egó is, a fáraók piramisokat építtetettek, hogy halhatatlanok legyenek, én máshogy valósítom ezt meg. Mert az nagyszerű, hogy van három gyerekem, és így nem éltem hiába, mert tovább örökítettem a génjeimet. De ezen kívül azért lényegesen többet akarok, megmaradni emberek emlékezetében, követendő példaként. Csíkszentmihályi transzcendens énnek hívja azt a személyiség-rétegünket, amely általában 40–45 éves korban szokott felébredni. Amikor az életed felén túl vagy, és azon kezdesz gondolkodni, mit hagysz majd magad után.


BI: Azt azért lehet tudni, hogy ennek szellemében vezeti a cégét is.

GZ: Minden munkahelynél, minden munkakörnél – a legegyszerűbb salátavágónál is –, megpróbáljuk megnézni, hogy a monoton munkát hogyan lehet megszínesíteni. Hogy lehet embert és folyamatokat harmonizálni? Ennek alapja az emberek tisztelete. A japánok már 1910-es években rájöttek, hogy ha nem tiszteled a dolgozóidat, akkor át fognak verni, és nem csinálják meg a munkát. Minél képzettebb a kolléga, annál profibban tud úgy csinálni, mintha dolgozna. Viszont ha van egy csomó lelkes ember, akik motiváltak, azok lényegesen magasabb hatásfokkal dolgoznak. Ha nem motiváltak, akkor persze valahogy megcsinálgatják – de ez látszani fog a végeredményen. Meg kell őket kérdezni arról, mit szeretnének másképp, és szerintük hogyan menne jobban a munkafolyamat. Ez a japán Kaizen szellemisége. A Lean-módszertan hármas egységet vizsgál folyamatosan: tud-lehet-akar. Ha ebből bármi hiányzik, nem működik jól a rendszer.


Mi minden évben összegyűjtünk majdnem háromszáz ötletet – ugyanazoktól az emberektől. Ezek 10-15 százaléka biztosan felhasználható. Egyszerű dolgokat kell egyébként elképzelni: bejön a takarítónő, és látja, hogy ott a szemetes, de benne van két-három üveg, és a zacskó elszakad. Ilyenkor a takarítónő mit csinál? Elkezd káromkodni, hogy „már a zacskóra is sajnálják a pénzt”. Vagy szól a főnöknek, hogy figyelj, vegyünk már egy vastagabb zacskót, mert a mostani egyfolytában elszakad. Megvesszük, és a végén mindenki boldog, nincs veszteség, nincs feszültség. A másik fontos dolog, hogy egy munkahelyen milyen közösséget építesz. Nemrég voltam egy IT-konferencián, ahol a home office-t magasztalták. Én ellentmondtam, mert szerintem az ember közösségi lény. Senki nem arra teremtődött, hogy egymagában üljön egy szobában, és valamin elmolyoljon. Megvan a távmunkának is a helye, de a helyes arány kialakítása a lényeg. Nem mondok helyes százalékos arányt, mert nincs ilyen. A dolgozók aktuális élethelyzetéhez és a cég lehetőségeihez kell folyamatosan harmonizálni. Ha ilyen részletekre tudsz figyelni, akkor jó közösség alakul ki és ez anyagilag is megtérül. Például, hogy a konkurencia nem tudja elcsábítani több pénzért sem az embereket.


BI: A pénz akár vissza is foghatja a kreativitást?

GZ: Van sok ilyen kísérlet. Például, amikor kiraknak a csapatoknak egy kupac A4-es lapot, hogy építsenek belőle egy várat. Ha komoly pénzösszeg a tét, kisebb lesz a várak magassága, mintha pusztán a kreativitás és a játék kedvéért építkeznének. A pénz egyszer csak elkezd demotiváló lenni, mert rágörcsölsz, nem kooperálsz, nem élvezed az egészet. És a végén tényleg az a kérdés, van-e értelme így várat építeni? Persze a pénz fontos, mindenki pénzből él. A munkahely választásnál mindig a top 1 helyen szerepel, mégis, amikor az elkötelezettség mérésnél kérdik, mit kellene javítani, akkor már a 3-4. helyre kerül.

A javítandó pontok első helyén minden cégnél ez található: ha jó munkát végzek, a főnököm dicsérjen meg. A pozitív visszacsatolás nem kerül semmibe – és mégis ezt tudják a legnehezebben megoldani a cégek.

BI: Ön két marékkal szórja a dicséretet?

GZ: Nem. Ez egy nagyon érzékeny játék, mert ha automatikusan beírom a telefonba, hogy ne felejtsem el megdicsérni Annát, akkor nem fog működni, mert érezni fogja a rutint. Segít, ha a dicséret „kultúrája” benne van a személyiségünkben – de ha nincs, akkor magunkat emocionálisan kell fejleszteni. De mondok mást: a beosztottnak is fontos dicsérni a főnököt. Egyszer a kolléganőmet, Laurát megkértem, hogy fénymásolja le a személyimet, benne lesz valahol a pénztárcámban. Két hét múlva találtam meg a tárcámban a kis cetlijét. Azt írta rá, hogy „ha megtalálod, legyen szép napod”. Azóta ott van a pénztárcámban – már két éve, – ez a kis papírka. Nagyon hiszek abban, hogy ha jó dolgokat csinálsz, akkor azt visszakapod. A legjobb példa a karácsony: mindig olyan ajándékot adok a dolgozóknak, ami személyes. Sok energiát beleteszek. Nem tudom le azzal, hogy a férfiak kapnak egy bort, a lányok meg egy csokit, mert az túl egyszerű. És mindig vissza is kapom ezt a gesztust. Egyszer például kaptam egy receptkönyvet, ahol a dolgozók megírták a kedvenc ételüket. Megcsinálták, lefényképezték, és aztán összekötötték egy könyvbe. Vagy festettek nekem egy képet, mindenki egy kis részletet, így állt össze a kép. De minden évben kapok valami olyan kreatívat, amire biztosan nem számítok.


BI: Mi lesz most a világgal Ön szerint?

GZ: Igaza van Jásdi István borásznak, aki azt állítja, a koronavírus többet hozott az emberiségnek, mint 5 davosi világgazdasági konferencia be nem tartott ígéretei. Kínában például kitisztult a levegő. El kell engednünk azt az illúziót, hogy minden ember személyesen el tud látogatni a Szent Péter Bazilikába. Nem arra találták ki, hogy hétmilliárd ember nézegesse. Nem kell össze-vissza repülgetni a világban az üzletembereknek sem. Konferenciák helyett tényleg alkalmas lehet néhány videó-hívás. Van pár nagyon fontos dolog, ami szembe megy a fenntarthatósággal. Az egyik, hogy mindenki rövid távon gondolkodik. A tőzsdei cégeknek csak a negyedéves jelentések számítanak. Nincs idő semmire, mindenki azonnal próbál mindent megoldani. Aztán még velünk vannak a potyautasok. Két-három gazda kihajt tíz-tíz tehenet a mezőre. Igen ám, de az egyik rájön, hogy ha még egy tehenet hozzácsap, akkor neki 10 százalékkal több lesz a termelése – bár az is igaz, hogy csak harminc tehenet tud eltartani az a mező. Mindig lesz, aki visszaél a rendszerrel, és kérdés, hogy az önkorlátozást tudjuk-e működtetni. És amikor arról van szó, hogy két fokos globális felmelegedés milyen gondokat okoz, akkor úgy vagyunk vele, hogy egy-két fok nem számít. De persze, ha a testünk 36 fokos, az rendben, miközben, ha felkúszik a hőmérsékleted 37 Celsius fokra, akkor már beteg vagy. Egy fok a különbség, és mégis mennyit számít! Ugyanígy kell tekinteni a világ dolgaira: hinned kell abban, hogy tudsz változtatni, mert az emberiség nem arra teremtetett, hogy egyszer csak vége legyen. Vagy itt vannak az autokratikus rendszerek. Lehet, hogy Kínában sokkal hamarabb lesz önvezető autó, mert úgy döntenek, hogy kiengedik ezeket az utakra. Európában viszont évekig rágódni fognak rajta, hogy mégis, kié a felelősség, ha az autó balesetet okoz. Tehát látszik, hogy gyorsabban haladhat a világ, ha autokratikus rendszer működteti. Én mégis abban hiszek, hogy inkább lassabban haladjunk, és legyen minden sokkal jobban körberágva, átbeszélve.


BI: Mi a boldogság receptje?

GZ: Ó, hát boldogságkonferencián is adtam elő (nevet). Szintén Csíkszentmihályi vizsgálta a kérdést, és az derült ki, hogy nem akkor vagy boldog, amikor a spanyol tengerparton iszod a narancslevet, hanem akkor, amikor olyan dolgot csinálsz, amikor a tehetséged ki tudod bontakoztatni. Mint a festő, amikor egész nap nem iszik, nem eszik, mert annyira elmélyül a művészetében. Ha megtalálod azt a munkát, amikor reggel nem gyomorgörccsel mész be dolgozni, hanem azt mondod, tele vagy ötletekkel. Ha úgy élsz, hogy a tehetséged nem próbáltad kimaxolni, akkor ez valahol hiányérzetként fog benned ragadni. Mindig azt mondom, mindenkinek megvan a maga tuti helye, amit nagyon szeretne. Lehet, hogy a szüleid fogorvosok, és kapsz egy rendelőt, és épp ezzel cseszik el az életed. Mert te nem fogorvos akartál lenni, ámde logikus, hogy átveszed a klientúrát, mert jól megélsz belőle. De ha történetesen nem fogorvos, hanem táncos szeretnél lenni, akkor hagyni kell táncolni. Akkor leszel boldog.


© 2020 by Bridge Business 

  • Facebook
  • LinkedIn
  • YouTube