Miért éppen Bázakerettye?

Írta: Bus István

Sokáig interim menedzser volt, majd belevágott a coachingba. Egynapos üléseken szembesíti a kiégési szindrómásokat azzal, hogy változtatniuk kell az életükön. Közben visz egy menő hotelt és éttermet, tevékeny tagja a Bridge Budapestnek, Vállalható Üzleti Kultúráért Nagykövet... Ja, és polgármester. Mindez Bázakerettyén, Zala megyében.

Bus István: Miért éppen Bázakerettye?

Csatlós Csilla: Letenyén születtem, az nincs innen messze. A nagyapám itt dolgozta le az egész életét, mint olajipari munkás, és nekem az volt az álmom, hogy amikor felnőtt leszek, és dönthetek arról, hol éljek, akkor visszakerüljek ide. Fontos elképzelésem volt, hogy semmilyen körülmények között nem fogok városba költözni.

BI: De ön sikeres karriert vitt végig. Nagy cégeknél dolgozott interim menedzseri pozíciókban.

CSCS: Budapesti menedzserként, életvitel-szerűen mégis Bázakerettyén éltem. Egyetlen egyszer nem aludtam szerintem a 15–20 év alatt Budapesten munka miatt.

BI: És ezt így hogy...?

CSCS: Százezer kilométernyi éves futásteljesítményeim voltak. Heti két-három napon mentem fel, és blokkosítottan dolgoztam. Csak a legszükségesebbek miatt voltam fizikailag jelen az irodában. Egyébként pedig útközben, otthonról, meg mindenhonnan dolgoztam. Az interim menedzseri munka alapvetően nem helyhez kötött – tehát nem számít, hogy az ember fizikailag hol van. Tulajdonképpen több mint húsz éve élem a sokaknak most újdonságnak tűnő „COVID-os életformát”.

BI: Mi a baj a várossal?

CSCS: Az egész. Úgy, ahogy van. Vidéken nőttem fel, és most is extrém körülmények között élek: egy hegy tetején, ahonnét messze van a település sűrűn lakott része. Gyakorlatilag a semmi közepén. Az állandó zaj, a dudálás, az eszement tempó, a fogyasztói társadalom: az agyamra megy. Nem szeretem a bevásárlóközpontokat, nem szeretem a dugót. A Bázakerettye–Budapest távolság kerek 250 kilométer. Sokszor ezt a távot ugyanannyi idő alatt tettem meg, mint a Budaörsi bevezetőtől a Kútvölgyi kórházig terjedő pár kilométert. Az is tudatos döntés, hogy én nem vezettem, hanem már elég hamar lett sofőröm. Ezzel pedig nyertem egy csomó időt – ami ráadásul olyan fajta munkaidő, amikor az embert egyáltalán nem zavarja senki. Sokan kérdezték tőlem, hogy a napi ötszáz kilométeres ingázás nem volt-e kiborító. De én nagyon szerettem. Volt egy termékeny napi négy-öt órám, amikor újságcikkeket és blogposztokat írtam, amikor e-mailekre válaszoltam, és nem zavart senki.

Volt olyan például, hogy mivel tényleg végigdolgoztam az ingázást, egyszer csak kinéztem az ablakon, és Siófok meg Fehérvár között kinőtt egy út a föld színéből, cirka öt éve alatt. Viszont én közben nem is vettem észre, hogy útépítés folyt.

BI: Nem csak egy hegy tetején lakik Bázakerettyén – hanem ön a polgármester is.

CSCS: Ez a legújabb vívmányom a tavalyi évből – ha mondhatom így. Mindig azt gondoltam, ha az ember eléri a saját céljainak jelentős részét – cég, üzlet, egzisztencia, egyebek –, akkor kötelessége tenni a közért. Miközben azt is láttam, hogy a település – menedzser-szemmel nézve, – elindult a lejtőn. Többen győzködtek, és végül az utolsó pillanatban szálltam be. Óriási kihívás ez nekem, mert az ember nincs hozzászokva ahhoz, amivel a politika jár. Állandó a megmérettetés. Nagyjából hétszázan laknak a településen, és csak egy év után tudatosodott bennem, hogy nem leszek képes mindenkinek megfelelni. Ha jól megy a cég, megvan a profit, megvannak a célkitűzések, van értékteremtés, hátradőlhet az ember. A politika viszont olyan, hogy az embert állandóan mérik – és mindenkinek más a mércéje. Nem olyan egzakt, mint az üzleti élet. De azt gondolom, van fejlődés. Főleg, hogy láthatóan női kézbe került a falu az elmúlt egy évben.

BI: Ez mit jelent?

CSCS: Szerintem érzékenyebbek vagyunk az emberekre. Igyekszünk orvosolni, megoldani a személyes kéréseiket-problémáikat, és sokkal hatékonyabban segíteni a lakosság ügyeit. Másrészt ott a rendezettség. Nem makróban, hanem mikróban látjuk a bennünket körbevevő környezetet. Sokkal több apró dologra odafigyelünk. Ha van egy fa, ami hasadt, vagy elszáradt egy vastagabb ág, az bántja a szemem, és eltávolíttatom. Vagy hogy rengeteg helyen ültettünk virágot a közterületeken. Apróságokban – színeiben-gondozottságában, – változik a település. Felújítunk olyan emlékműveket, amikhez évtizedekig nem nyúlt hozzá senki, és nem azért, mert nem volt rá forrás, hanem, mert valahogy nem volt fontos. Nyilván kemény harcok mennek minden fillérért az önkormányzati érában, de nekem az a legtitkosabb vágyam, amit az egyik marketingesünk meg is fogalmazott: „Te akarod megcsinálni a magyar Szilícium-völgyet Bázakerettyén!” Szeretnénk például, hogy azoknak, akik egyéni tanácsadóként nincsenek helyhez kötve, hanem szanaszét végzik a munkájukat, lehessünk mi a székhelyük, és fizessék ide az adót.

BI: Polgármesterként néha rá kell lépni mások tyúkszemére?

CSCS: A legnagyobb felzúdulás abból volt idén nyáron, hogy nem nyitottam ki a termál strandot. A képviselő-testülettel közösen döntöttünk így, mert a COVID-járvány miatt azt prognosztizáltuk, hogy jelentős mértékben csökkenne a belépők száma. Így óriási veszteséget csinált volna az önkormányzatnak, amit az adóelvonások mellett nem mertünk megkockáztatni. Kaptunk hideget-meleget, hogy mit képzelünk. De az idő minket igazolt, mert nyáron több mint harminc esős nap volt, tehát a két hónapos szezonunk felét elvitte volna az időjárás. Emiatt aztán az egész nyár folyamán nem volt egy koronavírusos beteg sem a településen – miközben még soha nem volt annyi szállóvendég a településen, mint az idén. Bennem hamar kialakult, hogy a közpénzre még jobban kell vigyázni, mint a sajátunkra. A kommunikáció persze nem egyszerű, mert ez itt a fröcsögő Facebook-huszárok hazája. Coachként is ez az egyik mániám, hogy ha a problémák ott lennének rendbe rakva, ahol keletkeznek – adott esetben egy tárgyalóasztalnál –, akkor sokkal kevesebb munkám lenne. Sosem a nyílt, őszinte és konfrontatív megbeszélésekből vannak a nagy elakadások, hanem pont abból, amikor az embernek nincs védekezési-válaszadási lehetősége. Az egész ország gyengén áll hozzá, hogy vállaljuk azt, amit teszünk. Azt is, ha hibázunk. Vagy egyáltalán: hogy mit gondolunk őszintén egyes dolgokról. Egyszerűbb arcot nem vállalva posztokat megosztogatva, meg kommentelgetve osztani az észt másoknak.

BI: Képzelje, régi vágyam volt, hogy megszálljak a bázakerettyei Bonne Chance szállodában. Most, amikor készültem az interjúra, kiderült számomra, hogy természetesen ez is önhöz köthető.

CSCS: Ez volt az első fricskám a világnak ezzel az egész Bázakerettye-dologgal kapcsolatban. A hotel előző tulajdonosai eladták, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Én ezt nem értettem, mint ahogy azt sem, hogy miért eladó egy ilyen gyöngyszem. Most, hogy már tíz éves a Bonne Chance, már értek néhány döntést, amit hoztak...

De azért hoztam létre ezt az egészet, mert meg akartam mutatni az embereknek, hogy létezik tisztességes gasztronómia. Ahol nincsenek okosságok a konyhában, ahol egy pörkölt szaftja nincsen keményítővel meg liszttel felhabarva, nem főzzük fel újra a dolgokat. Szakítani akartam a műanyag pohárral, a koszos abrosszal. Textilszalvétát szerettem volna és patika rendet.

Sokáig úgy is mondták a faluban, hogy ez „az urak étterme”. De ma már megértik azok is, akik nem a felső tízezerbe tartoznak, hogy ez mindenkié. Alapvetően zalai eredetű ételek vannak az étlapon, a régi receptúrákhoz nyúltunk vissza, és azokat készítjük el. Nagyon fontos, hogy nem szeretem, ha valamilyen ételt újragondolnak. Nem jut eszembe, hogy egy szalontüdőt beletegyek egy tortellinibe. Persze lehet elegánsabban tálalni, másképp felvágni... És a borokról még nem is beszéltem... Nálunk nem ötliteres tasakból kiengedett bort kap a vendég, hanem jófajta magyar tételeket, kisebb borászatokból, nem a nagy nevektől. Nagyjából hat évvel ezelőtt kezdtünk főzőiskolákat tartani. Amint lehet, máris újraindítjuk a járvány lecsengésével. Az én generációm tagjai – a 45–50 évesek, – még megtanultak otthon főzni. Aztán utána jön egy baromi nagy lyuk, ahol többnyire nem tudnak megfőzni egy húslevest sem. És mivel érezték, hogy ez baj, elkezdtek nyaggatni bennünket, mi meg mondtuk, hogy persze gyertek, megtanítanunk benneteket főzni. Most azon dolgozunk, hogy azokat az ételeinket, amelyek csomagolhatók – kacsamáj-pástétom, őzgerinc – szeretnénk félkész formában a vendégek rendelkezésére bocsátani, hogy otthon aztán frissen elkészítve ehessék meg. Sok-sok éven keresztül összegyűjtöttünk egy csomó aprósütemény-receptet a helyi idősektől, és szeretnénk fémdobozban árulni, ez a fejlődés következő lépcsője.

BI: Hogy tud időben összeállni ez a szerteágazó tevékenységhalom?

CSCS: Nagyon szigorú beosztással. Ami azt jelenti, hogy legfeljebb nyolc órát dolgozom naponta, de azt koncentráltan. Nem túlórázom, nem éjszakázom. Ma például a kisfiam sztrájkolt, és nem akart a bébiszitternél lenni, így hazajöttem vele egy órakor. Ha vége az interjúnak, onnantól vele leszek. 17 órakor minden áldott nap itthon vagyok, kivéve, ha önkormányzati testületi ülés van. Abban hiszek menedzserként, hogy tudnia kell az embernek, mi a dolga, és mi nem. És ami nem az én dolgom, azzal nem is foglalkozni, bár azt is megélem, hogy a politika azért másképp működik. Nem veszek el a mikromenedzsment útvesztőjében. Azon a négy területen, amivel foglalkozom, mindenki tudja, mi a dolga, én pedig a stratégiával tudok és szeretek foglalkozni.

BI: Mert hogy évek óta coachingot is tart. Azt mondják, elég keményen fogalmaz; Csernus Imre-szerű őszinteséggel zúdítja rá a dolgokat az ügyfélre.

CSCS: Na tessék! Tegnap felhívott egy lány, és azt mondta, hogy én vagyok a gasztronómia Csernus Imréje.

BI: Akkor maga mindennek a Csernus Imréje!

CSCS: Haha...! Szerintem óriási különbség van coach és coach között – és ez nem azt jelenti, hogy az egyik jobb, a másik rosszabb, de ha őszinte az nagyon remélem, hogy nem pejoratív tulajdonság. Én a burnouttal foglalkozom a leginkább. A kliens, mire eljut hozzám erősen kiégett állapotban, már kapott nyolc-tíz pofont az életben és a szakmájában, és jó eséllyel nem vette észre. Én pedig eldönthetem, hogy leszek-e a lelki segélyszolgálata, akihez minden héten eljön, és jól kipanaszkodja magát. Vagy dönthetünk úgy közösen – és ez a coachingnál mindig alapvetés –, hogy innentől kezdve nem hagyjuk a dolgokat szétfolyni, hanem megpróbálunk valami rendszert kiépíteni és megoldásorientáltan dolgozni. Minden olyan ember, aki burnoutban szenved, elmondja, hogy volt az életének olyan időszaka, amikor nem volt kiégve, de valahol a dolgok félrementek. Ami miatt talán keménynek tartanak: hogy abszolút megoldásorientált vagyok, azaz nem szeretek több időt szánni egy dologra, mint amennyit muszáj. De amit oda kell szánni, azt oda kell szánni, és koncentráltan kell csinálni. A burnouttal kapcsolatban azt vettem észre, hogy az emberek letagadják. Nem akarnak szembesülni vele, hogy szétcsapták magukat fizikailag, lelkileg meg mindenhogyan. Aztán már üzletileg is: mert mindig az a vége, hogy nem megy a biznisz, nem megy a tárgyalás, nem megy semmi. Az ügyfeleknek ötöde stroke vagy infarktus után jön, tehát azért ők már kimaxolták a lehetőségeiket. Időközben arra jöttem rá, hogy a többalkalmas, eltolt coachinggal nem tudok hatékony lenni a burnout kezelésében. Úgyhogy kidolgoztam egy egynapos programot, ahol nem rágom meg magamban a kérdést, hanem amit érzek, arra azonnal rákérdezek és van időnk egymásra. A menedzserek döntő többsége évek óta nem töltött el „magával” egy egész napot. Emiatt érzik a kliensek ezt a Csernus-vonalat, de én nem vagyok annyira konfrontatív, de végtelenül tisztelem őt azért, amit és ahogy tett a szakmájában. Ám burnoutban maradni nincs idő. Cselekedni kell, mert a munka-magánéleti felbomlott egyensúllyal rendelkező ember nem pihen, nem alszik, szomatikus tünetei vannak. Előbb vagy utóbb kinyírja magát.

BI: Törvényszerű, hogy idáig el kell jutni?

CSCS: Sok burnout-prevenciós tréninget csinálok, mert jó lenne, ha mindenki tudná, mik a tünetek, és mire kell odafigyelni. Mert csak akkor lehet megelőzni. De számtalan esetben az emberek nem fogják fel, hogy amit csinálnak, az micsoda. Ha valaki két éven át, minden egyes éjszaka három órakor felébred, és nem tud reggelig elaludni, az például egy nagyon erős jel. Számtalan ilyen tünet létezik, amivel nem csinálnak semmit, hanem élnek vele. Általában kell egy baromi nagy pofon – munkahely elvesztése vagy egy személyes tragédia –, hogy beismerje magának az ember, hogy baj van. Tapasztalataim alapján a felsővezetők szinte több, mint a fele elvált. Gyakorlatilag beáldoznak egy családot. Nekem az a dolgom, hogy amikor a kliens innen kiteszi a lábát, meg tudjon erősödni, fel tudja venni a kesztyűt, a saját erejéből, a saját tudására, tapasztalatára építve. A burnoutban egyetlen jó dolog van: hogy az ember saját maga rontja el, és külső segítséggel, de sok esetben saját maga is rendbe tudja tenni az életét úgy, ha tudatosítja azokat a dolgokat, amiket másképp kell csinálnia.

BI: Mit kedvel a Bridge Budapestben?

CSCS: Mélyen hiszek benne, hogy azoknak, akik megtehetik – kellő tudásuk, egzisztenciájuk van –, kutya kötelességük tenni a társadalomért. Annál jóval többet, mint hogy év végén hova utalom az egy százalékomat. Folyamatosan figyeltem a Bridge működését, és szembesültem vele, hogy te jó ég, itt milyen elkötelezett emberek vannak. Ez a hitük, ez a lelkük, és vakon hisznek benne, hogy előrébb tudják vinni a dolgaikkal a társadalmat. Úgyhogy a Bridge nekem is abszolút a szívügyem lett.

A vállalható üzleti közösség értékeire is mindennél nagyobb szükség van.

A vállalhatóság, a fenntarthatóság, a környezettudatosság szavakat halljuk már régóta, de szerintem a koronavírus-járvány volt az, ami átütötte sokak ingerküszöbét. Talán képes lesz arra ez az egész, hogy elindítson egy változást. És ebben a változási folyamatban a Bridge az egyik legerősebb hazai katalizátor. Amit ők képviselnek, abból kellene még száz Magyarországon – és akkor újra írnánk a történelemkönyveket.