Írta: Patakfalvi Dóra
Tóth Krisztina, az Europa Media Group üzletfejlesztési igazgatója és Koszecz Sándor, az Életfa Kulturális Alapítvány elnöke, a KOLLABOR projekt vezetője
A Europa Media Group (EMG) cégcsoport Európai Uniós kutatás-fejlesztési innovációs projektekkel foglalkozik, valamint uniós projektek tervezésével és megvalósításával kapcsolatos képzéseket tartanak Európa szerte. Tevékenységük során többek között, egyetemek, kutatóintézetek, nagyvállalatok és startupok innovatív ötleteit csatornázzák be a nemzetközi kutatás-fejlesztés vérkeringésébe.
Az Életfa Kulturális Alapítvány ismeretterjesztő előadások, valamint művészeti foglalkozásokkal nyújt lehetőséget a szabad művelődéshez. A KOLLABOR néven létrehozott természettudományos élményközpontban és innovációs közösségi térben gyerekek és fiatalok számára biztosít modern élménypedagógiai módszereket.
Patakfalvi Dóra: Mennyire volt ismerős számotokra a másik tevékenysége?
Tóth Krisztina: Tizennégy évvel ezelőtt életem első EU-s projektje egy tudománykommunikációval foglalkozó projekt volt, illetve azóta is foglalkozom ezzel a területtel nonprofit szinten. Ezért is örültem különösen, hogy Sándor lett az árnyékpárom, akinek ráadásul egy Bridge Budapesthez köthető másik projekt révén ismertem a tevékenységét. Ezért mi pár lépéssel valószínűleg megelőztük a többi párt, mert nem kellett egy egész alkalmat az ismerkedésre szánnunk: nagyrészt tisztában voltunk egymás munkáival, én elég pontosan értettem, hogy Sándor mit csinál, ő pedig értette, hogy én mit csinálok. Emiatt mi már a legeslegelső alkalommal sok kérdést kiraktunk az asztalra, és elég hamar körvonalazódott az együttműködésünk iránya is. Ami, elárulom, a Bridge programjával nem ér majd véget, azután is biztosan folytatni fogjuk.
P.D.: Milyen megoldandó feladatokat azonosítottatok a közös munkában?
T.K.: Mivel ahogy említettem, én is hasonló projektekkel kezdtem a karrieremet, és otthon vagyok a tudomány múzeumok, a tudomány kommunikációval foglalkozó szervezetek és azok pályázati lehetőségeinek világában, ezért megnéztük, hogyan lehetne a Kollabort a saját szigetéből kiemelni, hogy minél több emberhez eljusson, és úgy becsatlakoztatni a nemzetközi vérkeringésbe, hogy aztán az automatikusan hozzon partnerkapcsolatokat és finanszírozási lehetőségeket. A Kollabor ugyanis egy olyan „Maker Space”, amelyből nagyon sok hasonló van Európában, és amelyek nem ismeretlenek a startup-befektetők számára.
Koszecz Sándor: Megdöbbentő élmény volt, amikor Kriszti sorolni kezdte az európai partnereiket, amivel azonnal kinyílt egy új világ előttem. Hiszen Krisztiék makroperspektívából látnak rá mindarra, amire mi mikrooldalról. A Kollabor életében ez egy érdekes időszak, mert egyrészt szárnyalunk, másrészt a betonban ragadunk. A kettő együtt pedig egy nagyon izgalmas dramatikus feszültséget okoz. A Kollaborban úgy telt el az a 2-3 éves EU-s projektidőszakunk, hogy nem volt olyan nap, amikor ne gondolkoztam volna azon, hogy mi a mi projektünk valójában. Azt fogalmaztam meg, hogy ez egy olyan innovációs tér, ahol az álmok megvalósulhatnak, és a geolokációs helyzetünkből adódóan egy nagyon erős sziget vagyunk. Amikor például 2020 márciusában a pandémia miatt összeomlott az élelmiszerellátási lánc, kitaláltuk a mikrokert projektet, amelynek az volt a lényege, hogy lehessen zöldségeskert a nappalinkban. Ezt elindítottuk startupként, és úgy tűnt, életképes vállalkozás lehet, így ez lett a B tervünk arra az esetre, ha lehetetlenné tesznek minket. De a természettudományos élményközpontot nem felejtenénk el, és ez az alap, amire építkezhet a többi.
P.D.: Mennyire volt végül egyirányú a mentorálás?
T.K.: Ez Sándorban is felmerült, ő szintén megkérdezte tőlem, hogy vajon ő mit fog tudni nekem segíteni? Mondtam, hogy el se tudja képzelni, hogy már most mennyit segített! Számomra korán kiderült, hogy mindkét cégnél korszakváltás zajlik: Sándorék is belekényszerültek egy helyzetbe, és én személyesen is korszakváltáson megyek keresztül, ezáltal pedig a cégcsoport is. Minden vezetőnél eljön az idő, amikor azt mondják, hogy már nem az az ember, aki ezt létrehozta, emiatt át kellett gondolnom sok mindent, és el kell tudnom engedni bizonyos dolgokat, hogy megláthassam, a korábbi alkotásom milyen új formát ölthet. Rengeteg dilemma zajlik mindkettőnkben, sok hasznos tanácsot adtam és kaptam is azzal kapcsolatban, mivé akar válni a cég, és mivé akarok én válni?
K.S.: Tanárként 10 évet töltöttem a közoktatásban, aztán 15-öt a közművelődésben, ebből 10 évet intézményvezetőként. Vagyis 50 éves koromig a közszférában dolgoztam, és emiatt a projekt miatt léptem ki belőle. Éles döntés volt, hogy nem ott akarom kibekkelni az életem a nyugdíjig, hanem értéket akarok teremteni. De nekem is szembe kellett nézni azzal, hogy az értékteremtés és annak menedzselése két nagyon markánsan elkülönülő feladat. Nagyon máshogy használjuk az agyunkat, amikor egy víziót építünk, mint amikor megvalósítjuk azt. Amikor az ember belép a maker space-ünkbe, tényleg olyan gyerekké változik, mint aki beszabadul a cukorkaboltba. Csakhogy nekem sokszor különféle indikátorokat kell teljesíteni, amíg a többi munkatársam a 3D nyomtatókat próbálgatja.
P.D.: Kriszti, te melyik részét élvezed a legjobban a munkádnak?
T.K.: Azt a folyamatot, amikor jön egy ötlet, aztán megtervezem a kapcsolódási pontokat a projektek, emberek és források között, majd stratégiát alkotok. Én ezt a részét élvezem a legjobban a munkámnak. Valahogy az adminisztrációs folyamatok nem töltenek rajtam.
K.S.: Én '92-ben szereztem az alapdiplomámat, és igazság szerint az a szakmai módszertan, amit akkor tanultunk már korszerűbb volt annál, mint ami a mai, jellemzően frontális oktatásra épülő gyakorlat. És közben eltelt 30 év. A gyerek az iskolában azt kérdezi, hogy miért kell ezt és ezt megtanulnia, soha nem fogom használni. Nálunk ilyen nincs. Itt projektekben dolgozunk, nincs meghatározott tananyag, itt a projekt húzza be a tudásanyagot, és ha mi egy erős bizalmi környezetben nyitottá tudjuk tenni ezeket a fiatalkorú gyerekeket arra, hogy ne féljenek hibázni, akkor alkotnak. A gyerekek, fiatalok számára kinyitjuk a világot, és mindig érdekes figyelni, hogy hol kapcsolódik be a motivációjuk, hol tudják maguk mögött hagyni a beépített rossz szocializációs mintázatokat, gátakat. A trénerünk egyszer azt mondta, hogy az így nyert motiváció olyan, mint egy atombomba. Tehát nekünk olyan eszközrendszer van a kezünkben, ami az egész ország pedagógiáját képes lenne megújítani.
P.D.: A tanári pálya nem hiányzik?
K.S.: A pedagógiát valójában soha nem tudtam letenni. Projektmenedzserként is mindenkit meg akartam tanítani arra, mit hogyan kell csinálni. Mikor elgondoltam, hogy tulajdonképpen mihez értek én, mihez ért egy tanár, amellett, hogy igazából semmihez és mindenhez, azért rájöttem, hogy elég jó az analizáló és szintetizáló gondolkodásom. Tehát egy bonyolult dolgot le tudok bontani elemeire, aztán vissza tudom azt építeni. Mégis, ami nálam a legfontosabb, hogy nagyon erős a vizionárius képességem. Például mindenki úgy került be a projektünkbe, hogy már rég megállapodtunk, hogy nálunk fog dolgozni, miközben pénzről egy szót nem ejtettünk. Mert a víziónkkal hoztam be őket. Békés megye egyébként az egyik legelmaradottabb térség hazánkban, és innen a legnagyobb az elvándorlás. Ez számomra azért is különösen szomorú, mert rengeteg tehetséges fiatal nő fel itt, akik gondolkodás nélkül elmennek, és sajnos nemcsak világot látni, de később sem térnek vissza.
P.D.: Említenétek olyan példát, amire igazán büszkék vagytok a munkátokban?
K.S.: Az egyik fiú, aki a helyi gépészeti iskolában mechatronikát tanul, néhány hónappal ezelőtt azzal jelent meg nálunk, hogy szeretne robotot építeni, mert erre az iskolában nincs lehetősége. És míg érettségizett, két írásbeli között 5-6-8 órákat töltött ezzel, majd a csapatával bent volt az Edison verseny döntőjében az általuk épített robotkarral. Végül ők lettek a második helyezettek a kihívásban.
T.K.: Számos olyan dolgot építettünk az évek során, ami nem illeszkedett korábban a cégcsoport profiljába, vagy amiről sosem gondoltuk volna, hogy valaha is foglalkozni fogunk vele. Az, hogy a cégcsoportot tudjuk úgy építeni és fejleszteni, hogy azt nemcsak a vezetők, hanem a kollégák új, innovatív ötletei is alakítják, szerintem jelentős teljesítmény, amire én nagyon büszke vagyok.