top of page
  • Szerző képeBridge Budapest

A sikeres megküzdés magabiztosságot ad

Írta: Patakfalvi Dóra


Lestár Tímea, az ARM Hungary ügyvezető igazgatója és Kocsisné Gál Csilla, a Szurikáta Alapítvány kuratóriumi elnöke, diabéteszben érintett szülő


Az ARM Hungary az ARM-csoport tagjaként Magyarországon 120 főt foglalkoztat, globálisan pedig közel 7000 dolgozója van, és a mobiltelefonokat működtető mikrocsip design piacának több mint 80 százalékát birtokolja. Az ARM egy harminc évvel ezelőtt, Angliában alapított start-upból nőtte ki magát mára a piac meghatározó hardver- és szoftverfejlesztő szereplőjévé, ügyfeleik között olyan techóriásokat találunk, mint a Facebook és a Google, a Samsung, valamint a Nvidia.


A Szurikáta Alapítvány az 1-es típusú diabéteszes gyerekek, fiatalok és szüleik segítésére jött létre. Az 1-es típusú diabétesz gyerekkorban jelentkező, autoimmun betegség, amellyel Magyarországon 4500-5000 18 év alatti gyerek él, az alapítvány őket, családjaikat és pedagógusaikat támogatja, edukálja, valamint közösségépítő feladatokat is ellát. Kiadványaikban a betegség pszichológiai-, történeti- és kezelésének gyakorlati oldalaival is foglalkoznak.



Lestár Tímea: Az első személyes beszélgetésünkön hamar kiderült, mennyi azonos pont van az életünkben: hasonló korú gyerekeink vannak, mindkettőnknek van kutyája, szeretünk kertészkedni, és az irodánk is csak 600 méterre van egymástól. A következő kapcsolódási pontunk az volt, hogy a munkavállalók a mi cégünkben is fordíthatnak havi fél napot önkéntes munkára. Emellett engem nagyon megfogott Csilláék közösségépítési szándéka is, mivel én is azt gondolom, hogy kiemelten fontos az emberek számára, hogy ahová bejárnak dolgozni, az több legyen egy munkahelynél. Ezért ötleteket cseréltünk például azzal kapcsolatban, hogyan szólíthatjuk meg ebben a fiatalokat, és mely platformok működnek esetükben? Végül pedig a saját karrierútjainkról és vezetői dilemmáinkról is beszélgettünk, ami talán a legizgalmasabb része volt a találkozóinknak. Csillának nagyon hasznos meglátásai voltak e téren.

Kocsisné Gál Csilla: Nem gondoltam volna, hogy én is tudok Timinek segíteni bármiben, mert már a cége szervezeti struktúrája is teljes újdonság volt a számomra. Amikor viszont Timi megosztotta velem a vezetői problémáit, azt gondoltam: én ezt ismerem! Korábban egy önkormányzati hivatalban dolgoztam, és az utolsó években a vezetőim mindig hozzám fordultak, ha nem szokványos probléma merült föl. Egy idő után úgy éreztem, hogy feladatmegoldóként szinte már jobban számítanak rám, mint az alapvető munkámban. Az elmondása alapján Timi is egy igazi feladatmegoldó.

Patakfalvi Dóra: Milyen vezetői dilemmáitok kerültek szóba?

Kocsisné Gál Csilla: Esetemben az, hogy én soha nem akartam igazán főnök lenni, nálam a helyzet hozta így, és még mindig sok feszengést okoz ez nekem az Alapítványban. Sokkal inkább azt élvezem, ha megoldok, kitalálok és végigviszek valamit. Például kitalálom, hogyan lehet egy diabéteszes gyereket megfelelően integrálni az iskolájában. Hogyan lehet erről beszélni egy pedagógussal, a többi gyerekkel, és mindezt milyen kiadvánnyal támogathatom meg? Ellentétben sok más vezetői kötelezettségemmel, én ezeket a feladatokat szeretem igazán. Timinek volt egy mondata, amit annyira magaménak éreztem, hogy ha csak ez a mondat lett volna a közös munkánk eredménye, már megérte volna a találkozásunk. Azt mondta, hogy ő egy hatalom nélküli vezető, illetve egy hatalom nélküli vezetést valósít meg. Ez nagyon tetszik nekem.

P.D.: Létezik ilyen vezetői gyakorlat?

K.G.Cs.: Számomra ez a főnökösködés nélküli vezetést jelenti, amire én is törekszem. És láthatóan Timi meg tudja ezt valósítani, és szeretném tőle elsajátítani ezt a természetességet.

Lestár Tímea: A cégünk majdhogynem startupként működik, azaz kevéssé adunk a hierarchiára. Nekem mindössze három beosztottam van a világ három pontján, ellenben Magyarországon 120 emberért felelek, és közülük senki nem nekem riportol, hanem a saját mérnökigazgatójának. Nekem pedig úgy kell dolgoznom, hogy minden flottul működjön úgy is, hogy sok esetben nem én vagyok valaki közvetlen főnöke. Az elmúlt öt-hat évben főleg olyan projekteken dolgoztam, ahol kaptam egy kis szakértői csapatot, miközben nagy változásokat kellett menedzselnem, és több száz embert kellett átállítani egy új rendszerre, új folyamatokra. Amikor viszont közösen megoldunk komoly feladatokat, az mindenkit motivál – mindez tehát úgy zajlik, hogy a résztvevőknek nem én vagyok a felettese, szinte önkéntesen csatlakoznak egy-egy projektbe a résztvevők.


P.D.: Nem is ambicionáltál soha komolyabb hatalmat?

L.T.: Az ARM előtt egy 200-220 fős pénzügyi csapatot vezettem Magyarországon, egyébként éppen egy pharma cégnél, ahol a diabétesszel is foglalkoztunk. A csapatot nagyrészt én építettem fel a nulláról, de a vezetői életutamban tanulság volt, hogy nem attól vagyok jó vezető, hogy dolgozik alattam 200 vagy 1000 ember, hanem hogy karrierlehetőséget biztosítok számukra, és képes vagyok megoldani a problémáikat. Több női vezetőt is mentorálok a cégnél, akik próbálnak szinteket lépni. Az ARM-nél globálisan a TOP 200 vezető közé tartozom, ahol a nők aránya elég alacsony. Ennek megváltoztatásában is elkötelezett vagyok, a mentorálást ezért attól függetlenül is fontosnak tartom, hogy az adott nők a csapatom tagjai, vagy sem.

P.D.: Nem a női vonalra rácsatlakozva, hiszen ezt férfiaktól is megkérdezhetném, mégis: mennyi érzelmet engedtek meg magatoknak a munkában?

K.G.Cs.: Én meg sem próbálom kizárni az érzelmeket, különben nem is tudnám elvégezni a munkám. De azért arra muszáj figyelnem, hogy ne is akadályozzon, hiszen nehéz úgy beszédet mondani, ha az embernek elcsuklik a hangja. Amikor kórházba megyek a frissen diagnosztizált családokhoz, azt nem lehet érzelmek nélkül végigcsinálni, viszont ha minden egyes alkalommal „belehalnék” mások diagnózisába, az iszonyúan megterhelő lenne. Az elején nehéz volt megtalálni az egyensúlyt, hogy odaülve a gyerekek ágyának szélére, át is érezzem a fájdalmukat, de mindez ne vigyen vissza a saját diagnózistörténetünkbe. Ilyenkor nem mondhatom azt sem, hogy minden rendben van, csak azt, hogy minden rendben lesz. Azt sem állíthatom, hogy az élet ugyanúgy folytatódik tovább, mert nem úgy folytatódik, de tudok reményt adni és a diabétesszel együtt is egy boldog, elégedett gyermek- és család képét előrevetíteni hitelesen, mert saját magam is megtapasztaltam és több száz családot kísértem végig életük talán legnehezebb szakaszán. Én és az Alapítvány szinte egyek vagyunk, tehát nehéz érzelmileg eltávolodnom, és ha már egyszer nem érint meg mélyen egy diabéteszes gyerek sorsa, azonnal át fogom adni a stafétát.

P.D.: Egy szabályozottabb biznisz környezetben mennyi tér van az érzelmeknek?

L.T.: Az évek és a rutin segít e téren is. Amikor pályakezdő menedzserkoromban felmondott valaki, nagyon a szívemre vettem azt, és emésztettem magam, hogy mi az, amit tehettem volna ez ellen? Ilyen helyzetekben ma már belátom, hogy ennek az embernek egyszerűen más útjai vannak, és kevésbé veszem a lelkemre a távozást. A Covid-időszakkal kapcsolatos teendők viszont érzelmileg nagyon megviseltek. Nem volt könnyű cégvezetőként ebben a krízishelyzetben is nyugodt erőt mutatni. Nem vagyok egy sportos ember, de amikor a Covid kitört, és 24 óra alatt álltunk át home office-ra, akkor azt mondtam a férjemnek: mostantól minden nap sétálunk egy órát a kutyával! Próbálok hiteles vezető lenni, az érzelmek eltagadásával pedig könnyen hiteltelenné válik az ember. Van erről egy vicces történetem: egyszer próbáltam eltitkolni, hogy fogorvosnál jártam, de az érzéstelenítő lezsibbasztotta a fél arcomat, ettől pedig eléggé búbánatosnak tűntem, ráadásul magamra is zártam az irodaajtót. Két óra múlva elkezdtek a kollégák kopogni az ajtón, hogy baj van, csődbe ment a cég? A vezetők érzelmei nagyon is hatnak a dolgozókra. Azóta szólok nekik, ha fogorvosnál jártam.


P.D.: Mi a legjobb stresszkezelő módszeretek?

K.G.Cs.: Mindig a probléma felé menni, azaz mindig megkeresni a megoldást. Amikor a kislányomnál háromévesen diabéteszt diagnosztizáltak, és nem tudtam visszavinni az óvodájába, majd fel kellett adnom a munkahelyemet, muszáj volt kitalálnom újra az életünket. És mivel döbbenten szembesültem azzal, hogy a kisgyerekes családokhoz mennyire nem jutnak el alapvető ismeretek az 1-es típusú cukorbetegségről és hogy a szűk egészségügyi tudásanyagon túl a már érintett családoknak mennyi támogatásra, közösségi programokra, valamint a diabéteszes gyermekeket remélhetőleg visszafogadó intézményeknek és pedagógusoknak milyen képzésre, kiadványokra lenne szükségük, létrehoztam a Szurikátát. Így én a Covid esetében is azt éreztem, hogy ez olyasmi, amit jól ismerek: jön egy ismeretlen dolog, ami először letaglóz, aztán egyszer csak magadhoz térsz, és azt mondod: hát akkor lássuk, mit csinálunk ezután! A korábbi sikeres megküzdés magabiztosságot ad és a segítségével a következő nehéz élethelyzet esetén az első sokk ideje lerövidül, és a megoldás megtalálása egyszerűbbé, rövidebbé válik – legalábbis nálam ez így történik. Szóval mi is kitaláltunk a Covid helyzetre szabott, új működési formákat, és szinte nem maradtak el programjaink.

Egyébként pedig én is elviszem néha a kutyát sétálni, és amikor volt akváriumunk, akkor az oda-vissza úszó neonhalak látványát találtam megnyugtatónak. De a stressz ellen nálam mégis inkább a problémamegoldó aktivitás válik be a legjobban. Ha pedig igazán kimerült vagyok, akkor fizikailag is nagyon távol kell kerülnöm a munkámtól, lehetőleg olyan helyre kell mennem, ahol a körülöttem lévő emberek nyelvét sem értem és a napi közélet történései sem jutnak el hozzám.

L.T.: Nagyon hasonlóról tudok én is beszámolni: engem is addig stresszel igazán valami, amíg nincs rá megoldási tervem. Ha van terv, tartson a munka akár évekig, akkor már nyugodtabb vagyok. A privát életben pedig ami nagyon sokat segít, hogy olyan hobbit választok, amiben rossz vagyok. Például a nagyfiam rávett a snowboardozásra, ami nagyon erős mentális fókuszt ad, hiszen ha nem koncentrálok, hasraesem. Ezen kívül a vidéki élet a fő stresszűzőm, azt mindenkinek felírnám receptre.







Comments


bottom of page