Írta: Gazsó Orsolya
Amíg nem csatlakozott a videóbeszélgetéshez Szigeti Réka, addig Márton Katalin szupergyorsan megigazította vérvörös rúzsát, belőtte az ég felé nyújtózkodó fekete hajtincseit, majd elmesélte, hogy számára egy belső drive, ha jól néz ki. Sárga, kék és rózsaszín virágos ingjével teljesen beleolvadt a tarka tapétás, we make future-feliratú irodájába. Aztán amikor megérkezett Réka is, rájöttem, hogy az ő környezte és öltözéke is pont olyan, mint ő maga, egy kicsit pasztelebb és puhább, mint Katáé, de önazonos. Egy óriási nevetéssel kezdődött a beszélgetésünk és azzal is zárult. A Praktiker HR- és CSR-igazgatója, Vállalható Üzleti Kultúráért Nagykövet és Edisonplatform Menő cég képviselő, valamint a Sulinyugi civil program, Lélekkel az Egészségért Alapítvány szakmai vezetője a Bridge Budapest árnyékprogramjában találkozott először, de az az érzésem, hogy nem utoljára.
Gazsó Orsolya: Kata, miért pont Rékát választottad párodnak az árnyékprogramban?
Márton Katalin: Ez jó kérdés, mert Rékával abszolút nem ismertük egymást előtte. Amikor be kellett jelölnöm, hogy mely civil szervezettel működnék együtt szívesen, én nem alapítványt, hanem személyt választottam, fogalmam sem volt, Réka mivel foglalkozik, csak azt tudtam, hogy nekem ő kell.
GO: Akkor ez zsigeri döntés volt. Mit láttál Rékában?
MK: Amikor huszonöt évesen elkezdtem dolgozni, rögtön egy nagyon komoly kiválasztási projekttel kellett indítanom a praktikeres pályafutásomat. Már akkor is megérzésből választottam ki embereket. Aztán elkezdtem tanulni interjúztatási technikákat, és haladtam a profivá válás útján.
És akkor azt mondta nekem egy felsővezető ismerősöm, hogy ne akarjak túlságosan tökéletessé válni, mert akkor elvesznek a megérzéseim, és eltűnik a varázslat a képletemből.
Megfogadtam a tanácsát, ezért tudtam a szívemre hallgatni a Rékára bökéskor is. Szimpatikus volt, ahogy beszélt, ahogy megfogalmazta a gondolatait. Higgadt, kiegyensúlyozott a véleményalkotása, a személyisége biztonságot sugároz.
Szigeti Réka: Ezekre a gondolatokra és érzésekre abszolút tudok én is rezonálni, mert ahogy Kata megjelent az online térben, az megtelt élettel. Mindig valami személyessel indított, pl. bemutatta a szelfi-lámpáját vagy elmesélte egy aznapi élményét. Az életteltelisége, a dinamizmusa vitt magával. Nekem annyi előnyöm volt vele szemben, hogy ismertem már a Praktikert, és jártam is már ott. (Nevet.) Az a dinamizmus, ami az elején megfogott benne, az végig kitartott. Csak úgy ámulok Katától! Először olyan picikének éreztem magam a nagy cég mellett, nagyon megtisztel, hogy megismerkedhettünk.
GO: De ezt a fantasztikus életigenlő attitűdöt nem csak Katánál, hanem nálad is érzem, Réka. Mindketten humorral és vagányan álltok hozzá a dolgokhoz.
SZR: A humor, igen, az nagyon fontos. Hát, hatalmasakat röhögtünk ám együtt ketten! (Nevet.) Az elmúlt heteim egyik fénypontja az árnyékprogram volt, teljesen feldobott, amikor Katával dumáltam.
A cél, hogy belelásson a két szektor, a két vezető egymás életébe abszolút teljesült, a magánéleti szálakat is megosztva, és szerintem ez jól is van így, mert hiszek benne, hogy az a szerencsés, ha ezek kiegészítik, támogatják egymást.
Időnként emlékeztettük egymást, hogy egyébként mit is találtunk ki a múltkor, milyen konkrét programot is dolgozzunk tovább.
GO: Az előbb kiemelted, hogy milyen nagy dolog volt számodra egy ekkora cég vezetőjével diskurálni, de biztos vagyok benne, hogy Kata is pont ugyanannyit tudott tanulni a találkozásaitokból, mint te.
MK: Hogyne! Hihetetlen, hogy ez a három alkalom mennyire sok mindent tudott nekem adni. Szinte zavarban is vagyok ettől az érzéstől. Réka vezetői, emberi oldala nagyon meghatározó számomra, egy borzasztóan nehéz időszakomban zökkentett ki a problémáimból a saját személyiségével és gondolataival. Nélküle nehezebb lett volna átvészelnem az elakadásaimat, valószínűleg sokkal hamarabb sírtam volna, mint így. (Nevet.) Mi az emberi vetületekre koncentráltunk végig, a szervezete az már csak egy plusz volt az egészben, de nem az volt a leghangsúlyosabb a beszélgetéseinkben. Csak a harmadik találkozásunkkor kezdtünk el jövőbeli együttműködések ötleteiről dumálni, összebarkácsolni a témáinkat, addig csak egymásra fókuszáltunk. Réka profi. Érződik rajta, hogy már régóta mentorál vezetőket, és ugyan tudtam, hogy nem azért jött, hogy engem is a szárnyai alá vegyen, de szegény mégis azt csinálta, gondolom, látta, hogy akkora nálam a baj, hogy kikerülhetetlen, hogy elővegye pszichológusi tanácsait. (Nevet.) Nagyon jól kezelt, sokszor egy-egy kérdésében fogalmazta meg a véleményét a dolgaimról. Réka higgadtsága lefojtotta kicsit a csapongásaimat. A beszélgetéseink óta többször is eszembe jutnak a tanácsai, legtöbbször autóvezetés közben. Például a mostani hétvégém is azzal telt, hogy emésztettem, amiket Réka mondott. No, jó, azért nem csak azzal, mert házassági évfordulónk is volt a férjemmel. (Nevet.)
SZR: Nagyon jó okos, tenni akaró emberekkel körbe venni magam, Kata is ilyen. A pszichológusi énem valóban előtört a beszélgetéseink során, de ez a szitu abban különbözött a többi coacholásomtól, hogy ebben én is megoszthattam a saját dilemmáimat és elesettségemet, Kata felvetéseire a saját életemből vett példákkal reagálhattam, így ez azért valóban egy másfajta beszélgetés lett, mint amit egyébként a coachingok során szoktam megélni. Annyira élveztem ezt a vica-verza helyzetet, hogy szinte úszkáltam benne. Kata pont a legjobbkor érkezett az életembe, épp elég mélyen voltam egy rosszul sikerült projektünk miatt, amikor először találkoztunk. Továbblendített a problémán az, hogy megoszthattam egy másik olyan személlyel az ügyemet, aki már szintén volt ilyen helyzetben vezetőként, így nagyon jó tippeket tudott adni, pl. azt, hogy váltsak fókuszt.
GO: Azt érzem, hogy partnerként fogtátok meg a grabancát egymás problémáinak.
MK: Pontosan. Én is elmondtam a nyomoromat Rékának, és ő is nekem az övét. (Nevet.) És ami fantasztikus az egészben, hogy Rékának nem az volt a reakciója, mint általában az embereknek, hogy mit picsogsz, nekem még rosszabb, hanem megveregette a vállamat, és támogatott. Erről eszembe jut az a történet, amikor az első gyermekem megszületett császármetszéssel, és rögtön az intenzív osztályra került, mert nehéz légzést állapítottak meg nála, ezért gyógyszeres és inkubátoros kezelésre volt szüksége. Szörnyű volt, hogy nem ölelhettem meg a gyerekemet azután, hogy világra jött, és egészen negyvennyolc órán keresztül távol volt tőlem. Emlékszem, ott zokogtam a folyosón, és ott ült mellettem még három másik édesanya is, akik szintén arra vártak, hogy lássák a kicsijüket. Kiderült, hogy ők már huszonvalahány hete küzdenek az érzéssel, hogy nem lehetnek együtt a gyerekükkel, ugyanis koraszülöttek a babáik. Ennek ellenére hagyták, hogy elmondjam az én sztorimat, megölelt mindegyik, együttéreztek velem, és hagyták, hogy kisírjam magam.
Támogattak teljesen ismeretlenül is. Ez rengeteg erőt adott, mert lehet, hogy mások szemében kicsinyes volt a problémám, de akkor nekem a világ végét jelentette.
GO: Ha már ilyen jól tudtatok rezonálni egymásra, beszélgettetek-e esetleg arról, hogy folytatjátok a közös gondolkodást az árnyékprogramon kívül is?
MK: Naná, már közös projektünk is van, sőt kettő! A részleteket mondja el Réka, mert szerintem sokkal szebben tud erről beszélni. (Nevet.)
SZR: A Praktiker dolgozóinak fogunk Sulinyugi stresszkezelő órákat biztosítani, egészen pontosan a gyerekeiknek. De ez oda-vissza hat, mert ha a gyerekek nyugisak lesznek, akkor a szülők is. (Nevet.) Nyáron kezdjük el tervezni a program pontos menetét, és ősszel indítjuk útjára. Hogy online vagy személyesen zajlik majd, azt a járványhelyzet dönti el. A másik közös ötletünket már jövő héten elkezdjük. A cégek számára fenntartott Nyugizóna programunkon belül stressz-szintet és a pszichoszociális kockázatok jelenlétét vizsgáljuk. Ez ragadta meg Kata figyelmét, és szeretné, ha náluk is felmérnénk ezt a szervezeti tükröt. Ezesetben nem az embereket figyeljük majd, hanem az emberek válaszain keresztül a munkával, munkakörnyezettel járó stresszt.
GO: Egy kérdőívről van szó, amit Kata dolgozói kitöltenek, és az eredményekből rájön, hogy milyen munkakörülményen kellene változtatni, hogy az alkalmazottjai kevésbé legyenek stresszesek?
MK: Ez a cél, igen. Beszéltünk eddig is lelkiegészség-javításról cégen belül, de soha nem konkretizáltuk. Rékával most ez is fókuszba került, és nagyon is jól fog jönni ez a felmérés a Covid-időszak után.
GO: A saját mentális egészségetekkel mennyi időtök van foglalkozni? Réka doktori disszertációjának a témája a kiégés megelőzése. Ti magatok voltatok-e már a közelében?
SZR: A mentális egészség és a doktori disszertációm egy mondatban eléggé viccesen hangzik. (Nevet.) Már évekkel ezelőtt szerettem volna leadni a dolgozatomat, és nyomaszt, hogy nem haladtam vele az eredeti elképzeléseim szerint.
MK: Megfogadtam, hogy addig ösztökélem és hívogatom Rékát, amíg be nem fejezi a doktoriját. (Nevet.) A kérdésedre válaszolva: igen. Tizenkét év vezetői lét után jött ki rajtam, és a kiégés minden tipikus tünetét produkáltam volna, hogy ha közben nem ismerkedem meg a férjemmel, és nem tudom meg a hírt, hogy gyermeket várok. Nekem a babavárás volt akkor a megoldásom minden problémámra. Tizenkét hetes gyermekkel a szívem alatt abszolút nem foglalkoztatott, mi lesz a karrieremmel és a jövőmmel. Kiélveztem a terhesség minden pillanatát. Annyira jól éreztem magam anyaként, hogy vállaltam még kettőt.
SZR: Nekem a munkába állásom után fél évvel már volt egy kiégésem. Csúcstartó vagyok, mi? (Nevet.) Túl nagy hévvel indultam el, ide nekem az oroszlánt-stílusban. Kb. két hétig volt alvászavarom, hajlamos vagyok nagyon túltolni a dolgokat. A munkám során használt kiégésmegelőző technikákat aktívan alkalmazom magamon is. Az is sokat segít, hogy pszichológusként magam is járok pszichológushoz, így hamar rendbe jöttem, és egy-kettő visszataláltam az egyensúlyomhoz. Akkor kezdtem el önkénteskedni a Sulinyugi Alapítványnál, az pedig az anyai kiégésemen lendített túl. (Nevet.) A Sulinyugi egy anyabarát munkahely, Bikfalvi Réka, a Lélekkel az Egészségért Alapítvány vezetője is többgyermekes édesanya. Az elején előfordult, hogy a harmadik tősgyökeres kolléganőmmel, Noémivel jöttek hozzám dolgozni házhoz, hoztak kaját, Réka elvitte sétáltatni a gyerekemet, majd Noémi segítette a büfiztetésben. Később, amikor pedig ő melózott, akkor én vittem el az övét.
A kezdetektől nagyon élveztem az anyaságomat, és még jobban esett az, hogy a sok peluscsere, fejés-szopiztatás között gondolkodhattam, alkothattam, óriási kiszabadulás volt ez az anyai teendők közül. És ez a mai napig így van: a gyerekek kiszakítanak a munkából és feltöltenek, a munkám pedig kirobbant az anyuka-szerepből. Élvezem ezt az egyensúlyt.
GO: Csak nők dolgoznak nálatok, Réka, legalábbis a honlapotokon így láttam. Katáéknál pedig az 1650 alkalmazottnak 53%-a nő. A ti életetekben ki az a nő, aki inspirált benneteket a karrierépítésetekben?
SZR: Dolgozunk együtt pasikkal is, jó is, hogy mondod, nagyon jóképűek, úgyhogy majd őket is feltesszük az oldalunkra. (Nevet.)
MK: Nekem Szűcs Ildikó az egyik inspirációm. A Magyar Posta Biztosítónak voltam a HR-vezetője, amikor ő a Magyar Postának volt a HR-vezérigazgatóhelyettese. Ildikó méltóságteljes, korrekt, egyenes. Engem mai napig nagyon inspirál a vezetői megoldásaival, a vezetői szerepben betöltött személyiségvonásaival. A másik példaképem pedig Czakó Borbála, aki négy éven keresztül londoni nagykövet is volt, számomra ő egy olyan szakmai és emberi példakép, akit minden fiatal nőnek az egyetem utolsó évére felírnék tananyagnak minimum fél évre. (Nevet.)
SZR: Nekem Bikfalvi Réka az egyik ilyen példaképem, az Alapítványunk vezetője. Az elejétől kezdve felnézek rá, én soha nem tudtam volna egy ilyen kezdeményezést a nulláról elindítani. Szoktuk néha viccesen mondani, hogy ha én vagyok a Sulinyugi anyukája, akkor ő az apuka, aki inspirál, változásokra ösztönöz. Nagyon sokszor a női klienseim is példaképeim, merthogy embert próbáló lépéseket tesznek meg. Néhai gimnáziumi magyar tanárnőmre is felnéztem, olyan lendülettel tudta átadni a leckét, és jelen lenni a magyar órákon, hogy a klasszikus mondatai máig a fülemben csengenek. A hála, amit érzek iránta és rengeteg más tanárom felé, benne lüktet a Sulinyugiban.
GO: Mindkettőtök szervezetében több generáció dolgozik együtt, ám úgy érzem, hogy nálatok nem húzódik szakadék az idősebbek és a fiatalabbak között, tudtok frissen, mai nyelven szólni. Kata szelfi-lámpája és Tik-Tok-kampánya is bizonyítja ezt.
MK: (Nevet.) Engem elsősorban a saját gyerekeim tartanak frissen. Folyamatosan figyelem a reakcióikat, az igényeiket, a megnyilvánulásaikat. Emlékszem, nekem a szüleim mindig azt mondták, hogy ha nem vagyok elég szorgalmas, akkor utcaseprő vagy szemétszedő leszek, ma a férjem csak annyit szokott mondani a gyerekeinknek, hogy tanuljátok meg, hogyan szeretem a hamburgert, mert a mekibe mindig vesznek fel embereket. (Nevet.) Különben nem vagyunk túl szigorú szülők, pl. nem elvárásunk, hogy színkitűnők legyenek a suliban. Az az alapelvem, hogy a nálam húsz évvel fiatalabbakhoz se úgy viszonyuljak, mintha szakadék lenne köztünk. Őszinte kíváncsisággal és nyitottsággal fordulok hozzájuk. Most pl. rettentően élvezem, hogy a fiam nagyon érdeklődik a nemzetközi aktuálpolitika iránt, ám annyira belemászott, hogy némely kérdésére már nem is tudok válaszolni. Úgyhogy most elkezdtem a NATO-tagságokat tanulmányozni. (Nevet.)
SZR: Nagyon szeretem, amikor zsizsegnek, bogarásznak körülöttem a gyerekek.
Élvezem, hogy sokfajta korosztály jelenik meg a szervezetünkben, lubickolok a világukban. Hiányzik már, hogy élőben láthassam őket, megéljem az alsósok életvidámságát, és hogy hallgassam a serdülők őszinte humorát és kritikusságát.
(Nevet.) A PR-os szerepkörökben is friss husik dolgoznak, így a szervezet arculata is egy picit megújul, fiatalosabb lesz. Pl. az is az egyik fiatal kolléganőm ötlete volt három évvel ezelőtt, hogy legyünk fent Instán, vagy hogy indítsunk live streameket a Covid alatt a szülőknek. Az egyetemekről is fogadunk terepgyakorlatosokat, és náluk is azt tapasztalom, hogy hihetetlen jó ötletekkel és technikailag is zseniális minőségben tudják öltöztetni a fő stresszkezeléses és kiégés-megelőzéses gondolatokat. Azon nevettünk a barátnőmmel, hogy mivel mostanában csak online látjuk a gyerekeket, lemaradunk az aktuális divattrendekről, ugyanis a képernyőn keresztül nem látjuk, hogy a hasitasit most már nem középen menő hordani, hanem oldalra kapcsolva. (Nevet.)
MK: Erről jut eszembe, hogy Bogi lányom tavaly volt egy divat-workshopon, és valamelyik nap, amikor eléggé furán felöltözve jelent meg a nappalinkban, a férjem csak annyit mondott, hogy na, úgy érzi, ez a tavalyi tábor is csak kidobott pénz volt. (Nevet.)
GO: Humorban nincs hiány nálatok. Hogyha már Sulinyugi, mondjátok el, ti hogyan kerültök nyugi állapotba?
MK: Nekem a szombat délutáni alvás egy fix nyugalmi pontom, sokat ad a feltöltődésemhez. A gyerekeim hatnak még rám nagyon jól, a férjemmel reggelente harcolunk, hogy ki vigye őket a suliba, de nem azért, mert egyikünk sem akarja, hanem azért, mert mindkettőnk szeretné. (Nevet.) Imádom, amikor hárman ülnek a kocsiban, és duruzsolnak. Délután pedig azért jó menni értük, mert akkor a legfrissebbek az élményeik aznapról. Ja, és a fürdőkádnál való beszélgetés csodálatos még.
Én akkor vagyok boldog, ha intenzíven van jelen az életemben a család és a munka is. Ha az egyik hiányozna, akkor sokkal nehezebb lenne a másik oldal is.
SZR: Én akkor engedek ki, ha kirándulok. Az utóbbi másfél évben szinte minden hétvégén felfedeztünk egy új terepet. A természetközelség, a mozgás, nagyon jól esik a sok ülőmunka és négy fal után. Itthon folyamatosan a teendők, a főzés, munka és a doktori jár a fejemben.
MK: Tényleg, mi van a doktorival? (Nevet.)