Írta: Patakfalvi Dóra
Agárdi Viktor, a Fath kelet-közép-európai regionális vezetője és Lukács Lilla, a 21. Századi Pedagógiáért Alapítvány vezetője.
A német Fath alkatrészgyártó cég gépipari elemek gyártását és forgalmazását végzi, Magyarországon 40 fővel van jelen.
A 21. Századi Pedagógiáért Alapítvány hátrányos helyzetű kistérségek, hátrányos helyzetű gyerekeit köti össze olyan budapesti elit gimnáziumok diákjaival, akik az ötven órás közösségi szolgálatukat korrepetálással szeretnék elvégezni.
Patakfalvi Dóra: Hogyan indult a közös munkátok?
Lukács Lilla: Az az igazság, hogy én választottam Viktort. Amikor ültem a program kickoffján, azon gondolkodtam, hogy olyan párra lenne szükségem, aki emberi, mégis szakmailag is perspektívát tud adni, és mivel Viktornak nagyon sok emberi megnyilvánulása volt, azt éreztem, hogy vele szívesen beszélgetnék a saját dilemmáimról. Három éve vagyok vezető pozícióban, vagyis még mindig tanulom ezt a szerepet, és nagyon érdekes volt Viktor életútjába belelátni, mikor milyen döntéseket hozott, vagy ő mikben látja a saját sikerének zálogát.
Agárdi Viktor: Én már az Edisonplatformban is az esélyegyenlőség területét választottam, ezért kifejezetten örültem, hogy Lillával kerültem össze. Az Alapítványukat viszont korábban nem ismertem, amit nagyon szégyellek. De az, hogy nem ismertem, egyben megragadja nagyjából a lényeget is: a láthatóság az Alapítvány egyik legnagyobb kihívása. Az én egyéni kihívásom pedig az volt, hogy a közös munkánkkal párhuzamosan azzal bíztak meg, hogy zárjak be egy holland gyártó céget, amit átköltöztettem Magyarországra, ami óriási feladat volt. Illetve ebben a pár hétben szavaztak be a Német-Magyar Iparkamara elnökségébe is. Tehát elég intenzív időszakon vagyok túl, de nagyon igyekeztem fegyelmezetten részt venni a megbeszéléseinken. Őszintén kíváncsi voltam Lillára és a munkájára, mert mérhetetlenül tisztelem és elismerem azokat, akik ma a nonprofit szektorban képesek – és hajlandók – dolgozni. Erre a fajta kudarctűrésre, ilyen szintű nehézségek kezelésére forprofit cégvezetőként nem biztos, hogy képes lennék. De amikor elkezdtünk beszélgetni a szakmaibb részekről, azonnal bekapcsolt a teljesítménykényszerem, hogy muszáj valamilyen eredményt felmutatnunk majd, és ezzel együtt automatikusan bekapcsolt a forprofitra kondicionált agyam is.
Patakfalvi Dóra: Esetleg van már olyasmi, amit be is építettetek időközben az Alapítvány működésébe?
L.L.: Igen, például beszéltem Viktornak a munkaterhelésünkről is, ugyanis régóta szeretnénk legalább félállásban egy új munkaerőt, azonban az anyagi lehetőségeink nem adottak hozzá. Viktor viszont arra hívta fel a figyelmem, hogy a terheltebb időszakokban akár egy-egy napra is lehet valakit foglalkoztatni egyszerűsített foglalkoztatással. Jelenleg ebbe az irányba tartunk, és reménykedünk benne, hogy az anyagi lehetőségek is adottak lesznek idővel hozzá. De az 1 százalékos kampányunk hirdetéseihez is nagy segítséget adott azzal, hogy bedobta a buyer persona fogalmát. Vagyis meg kellett határoznunk, milyen célcsoportra „lövünk”.
A.V.: Azt gondolom ugyanis, hogy egy nonprofit szervezetnek is meg kell találnia azt, akihez szólni akar. Ezt a kört egyébként viszonylag könnyű meghatározni az Alapítvány esetében, de a hogyanját már sokkal nehezebb, hiszen sok az eszkimó, és kevés a fóka, azaz nagyon sokan szeretnék ugyanattól a rétegtől az 1 százalékot megkapni. Szükség van tehát egy marketing tervre, aminek remek első lépése a buyer persona megalkotása: milyen korosztályba tartozik, mi az érdeklődési köre, végzettsége stb. Ezek alapján lehet a social médiában targetálni.
L.L.: Mi az internet segítségével olyan csoportokat kötünk össze, akik egyébként valószínűleg soha nem találkoznának. Hidakat építünk, és azt a privilégiumot adjuk vissza, amit az elit iskolába járó gyerekek megkapnak, de a hátrányos helyzetű kistérségekben született gyerekek nem. Természetesen fontos arról beszélni, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek milyen kihívásokkal küzdenek, de szerintem ugyanilyen fontos megmutatni, hogy igenis lehetséges, hogy bizonyos programok hatására javulnak a jegyeik, motiváltabbá válnak, szakmát szereznek – ezek mindegyikére volt példa nálunk az elmúlt években. Emellett a mentorok is sokkal érzékenyebbé válnak a társadalmi kérdésekre, mert bevonódnak: vannak olyan egykori középiskolás mentoraink, akik jelenleg külföldi egyetemre járnak, és onnan tanítanak vissza. Tehát a programnak köszönhetően mind a két csoport fejlődik.
Patakfalvi Dóra: A 21. Századi Pedagógiáért Alapítvány a kompetenciákra épít. Ti milyen kompetenciáitokat emelnétek ki, ami nagyon fontos a munkátokban?
A.V.: Az önismeretet. Ez messze felülír mindent. Tudom, ez ma divatos szó, most szinte mindenki családot állít, kineziológushoz jár, önismereti influenszereket követ. De a mi generációnk ezzel elég felszínesen találkozott korábban. Nekem szerencsém volt, mert gyerekként Földessy Margit színitanodájába jártam, aki önismereti és kreativitás fejlesztő stúdiónak hívta a stúdióját. Akkoriban kinevettem, hiszen valójában egy gyerekszínészképző volt, aztán felnőttként jöttem rá, hogy Margitnak igaza volt. Ezzel viszont folyamatosan foglalkozni kell. Amikor a Henley Business Schoolba jártam Angliában, a három szemeszteres MBA képzés egyik alapmodulja a personal development volt, ami különböző eszközöket adott a kezünkbe ahhoz, hogyan lehet önreflexívnek lenni. Szerintem, ha ez a kompetenciám nem létezne, akkor nagyon sok döntésemet vagy nem hoztam volna meg, vagy a rossz döntéseket utólag nem korrigáltam volna.
L.L.: Én az elmúlt egy évben jöttem rá a visszajelzések alapján, hogy ezt a programot tulajdonképpen egyetlen kompetenciámmal működtetem: hogy jól fordítok személy és személy között. Egyfajta szociális tolmács vagyok.
A.V.: Vagyis te is, mint a programotok, a híd szerepét töltöd be. Ez nagyon klassz.
Patakfalvi Dóra: És milyen új dolgot tanultatok meg legutóbb?
L.L.: Én a ChatGPT-t és a Dall-E-t tanultam meg egészen magas szinten használni, és eszméletlen sokat könnyítenek a munkámban. Ezen kívül doktorandusz és óraadó is vagyok az ELTE pedagógiai karán, és a hallgatóimat is bátorítom, hogy használják őket akár a projekttervek összeállításához is. Ezen nagyon csodálkoznak.
A.V.: A holland cég átköltöztetése kapcsán én a komplexitásmenedzsmentet tanultam meg. A feladathoz egy 114 lépésből álló projekttervet raktunk össze, hogy kinek, mikor, mit kell teljesíteni ahhoz, hogy május 12-én három napon belül, nyolc magyar kollégával összecsomagoljunk egy teljes céget, betegyük azt három kamionba és három teherautóba, és áthozzuk Magyarországra. Elképesztő élmény volt. De Lilla AI-ismerete is lenyűgözött. Például kitalálta, hogy ne valós gyerekek portréit használják a kampányukban, hanem az AI által generált képeket. Ez egy olyan elképesztően haladó ötlet, ami egy nagy forprofit cégnek is a javára válna. Nekem soha nem jutott volna eszembe.