Szatmári Tamás, az Aliz ügyvezetője
Írta: Bus István
Az Aliz a Google felhő-alapú szolgáltatásait szállítja és szabja testre azon cégeknek, amelyek szeretnék mind jobban kiaknázni a cloud computing-ot, a gépi tanulást és a mesterséges intelligencia összes áldásos hatását. Tamás azonban nemcsak a technológiának, de a transzparenciának és az adófizetésnek – a Bridge Budapest alapvetéseinek – is nagy híve.
Bus István: Hogy képzeljük el a csapatot? Mindenki kocka?
Szatmári Tamás: Inkább úgy mondanám: a cégünkben a legtöbben techno-utópisták. Azt gondolom, nagyon sok társadalmi és gazdasági problémán segít a technológia. Persze, ha csak felelősen használják. Ez pedig leginkább rajtunk múlik, az embereken, a társadalmon és a kontroll-mechanizmusokon. Ha jól használjuk, akkor rengeteg mindent meg tud oldani, az orvostudománytól kezdve a marketingoptimalizációig.
BI: A személyes életedben mi volt a legnagyobb áttörés a technológia felhasználásával kapcsolatban?
SZT: Viszonylag sűrűn rácsodálkozom a fejlődésre, de a legnagyobb dolog számomra talán a home office berobbanása volt. Akkor mi egyébként egészen jól fel voltunk már erre készülve IT-cégként, partikulárisan alkalmaztunk olyan eszközöket, mint a videókonferencia vagy a közös dokumentumszerkesztés - de teljesen más hatásai vannak annak, amikor hirtelen nagy tömegek kezdik el ezeket az eszközöket élesben használni. Az egyik az, hogy a vállalatok vagy a szervezetek már nem úgy mérik a munkád minőségét, hogy nyolc órát bent vagy-e, és eleget beszélgetsz-e a főnökkel a kávégép mellett.
Hanem rákényszeríti a menedzsereket, hogy ténylegesen elgondolkodjanak, hogyan mérjék a kimenetet, a gazdasági hozzáadott értéket.
A másik hatás a Google Docs környékén jelentkezett: amikor már nemcsak csatolmányokat küldesz és verziózod a fájlokat, hanem ténylegesen közösen szerkesztesz anyagokat másokkal. Amikor ezt elkezdik használni az emberek, tényleg olyan változásokat tud implikálni, amit korábban izomból próbáltak elérni: „Üljetek le, beszéljétek át…” Most viszont megjelentek a közös munkadarabok, a valós idejű kollaboráció. Agilisan folytatjuk egymás gondolatait, és a végén ugyanúgy egy jól szerkesztett minőségi anyagnak kell kijönnie. Ezek számomra nagyon izgalmas témák.
BI: Techno-utópistaként szerinted mikor lehet lecserélni a politikusokat mesterséges intelligenciára?
SZT: Azt gondolom, hogy nem lehet minden emberi folyamatot modellezni. Egy időben sorra jelentek meg cikkek arról, hogy milyen szakmákat veszélyeztet és cserél majd le végérvényesen a mesterséges intelligencia. Valószínűleg százötven évvel ezelőtt ugyanilyen kérdéseket tettek fel, amikor megérkezett a belső égésű motor, majd az elektromosság. De ahogy megyünk bele a technológiai fejlődésbe, valahogy mindig kimozogja magát. Nem gondolom tehát, hogy a politikusokat le fogják cserélni. Egyébként éppen egy olyan sci-fit olvasok – Hyperion a címe –, ahol a politikusok helyett a mesterséges intelligencia vesz át bizonyos dolgokat. Egy csomó nagyon jó dolog sül ki az egészből, miközben a társadalom összeomlik, mert a gép bizonyos emberi tényezőket nem képes megérteni. Szerintem az a nagy kérdés, hogy hol lehet és kell használni, és hol nem.
BI: A gyógymasszőrök például biztonságban vannak.
SZT: Ahol emberi-lelki érintés kell, oda nem jó a gép. Nehezebben fogadnám el egy chat-bottól, hogy gyógyíthatatlan betegségem van, mint az orvosomtól – bármennyire kedves, és bármennyire empátiára van hangolva. Viszont például döntéstámogatásra rendkívül jól lehet majd használni az AI-t. És ha már politikusok: nagyon hiszek a jövőbeni digitális bázisdemokráciában. Ha ez elterjed, akkor bizonyos kérdésekről nagyon gyorsan fogunk tudni szavazni, ami azonnali visszacsatolást adhat majd a politikusoknak akár a digitális pénzek megjelenése is:
sokkal rövidebb visszacsatolási hurkot adnak egy felgyorsult világhoz, amivel talán tompítani lehet a gazdasági ciklusok hullámzását.
BI: Vannak AI-disztópiák is. És most nem a Terminátor Skynetjére gondolok, de azért az elég orwelli, ahogy az adatainkhoz – a napi lépésszámunkhoz, az EKG-hoz, hogy merre járunk vagy mit és mennyiért vásárolunk – ma már nagyon szépen hozzáfér mindenféle cég. Te például kire bízod az adataidat? SZT: Ilyen szempontból – bár technológiai céget vezetek – jóval kevésbé vagyok tudatos. Én rábízom ezekre a cégekre és szervezetekre. Nekem – haszon-költség szempontjából – még mindig több hasznot hoz, hogy az ökoszisztéma leegyszerűsíti az életemet. Az egyetemi jegyzeteimet a Google Drive-on, a személyes fotóimat pedig a Google Photos-ban tárolom. Viszont nagyon EU-párti vagyok, és azt gondolom, hogy jó úton jár az Unió bizonyos szabályozási kérdésekben. A GDPR-ból világszabvány lett, és szerintem sok kérdésben tudunk tudatosabban gondolkodni. De igen: mindig pengeélen táncolunk, mert a jelen alapján ugyanannyira hihető sztorit lehet a disztópia irányába megfogalmazni, mint az utópia felé. Ez hasonló kérdés, mint mikor végigsétálsz Budapest, New York vagy San Franciscó utcáin, és megkérdezik, hogy szerinted milyenek voltak a szembejövők. Szomorúak vagy boldogok?
A válaszadók a saját alapérzéseiket projektálják ilyen esetben. Egy kicsit így van ezzel is.
Ha sokat szorongok és kattogok, akkor persze a disztópia irányába tekintek, és azt látom, hogy felébredt a Google AI-ja, és itt a Skynet, ami elpusztítja a világot. Másik oldalról meg azt látom, hogy micsoda jó szabályozás jött ki az EU-ban, vagy hogy mondjuk az Apple hogy beleállt néhány évvel ezelőtt abba, hogy ne lehessen megosztani a third party-adatokat egymás között.
BI: Mesélj a cégről! Pontosan mivel foglalkoztok?
SZT: Technológiai tanácsadó cég vagyunk, elsősorban a Google felhőszolgáltatásainak bevezetésében segítünk. Ugye a Google már nemcsak keresőt, meg levelezőrendszert szolgáltat, hanem hasonlóan az Amazonhoz és a Microsofthoz, gyakorlatilag vállalati infrastruktúrát is ad. Manapság egyre több cég abban gondolkodik, hogy nem saját maga veszi, hanem bérli a szervereit, akár az irodát. Tulajdonképpen partnerként képviseljük a Google-t, egyrészt disztribútorként, másrészt pedig segítünk a cégeknek bevezetni, adaptálni a rendszert, migrálni az adataikat. Ezt vagy úgy tesszük, hogy csak megfogjuk a dolgokat, és a nagyobb hatékonyság érdekében felrakjuk őket a felhőbe, vagy alkalmazásokat is fejlesztünk melléjük. Mikor ezek a cégek ténylegesen elkezdik kihasználni a cloud computing előnyeit, és elkezdenek az adatokra meg a machine learningre építeni, látványosak az eredmények. Pl. egy webshop gyorsabban fog tudni jó ajánlómotort, vagy olyan logisztikai rendszert építeni, ami a lehető leggyorsabban juttatja el a felhasználóhoz a csomagot.
BI: Mi volt a legizgalmasabb dolog, amit csináltatok?
SZT: A legizgalmasabb nem mindig a leglátványosabb.
Több olyan projektünk van, ahol hosszú évek óta működünk együtt egy startup céggel és láttuk őket felnőni, néhány fős csapatból több száz fős vállalattá nőttek és segítettünk nekik a technológiai döntésekben végig.
Ezek izgalmas story-k üzleti oldalról. A leglátványosabb, legizgalmasabb projektek talán a machine learning (gépi tanulás) mesterséges intelligencia projektek. Itt több különféle iparágban kellett megérteni az üzleti folyamatokat, dolgoztunk légitársassággal, ahol a fogyasztói viselkedést kellett előrejelezni, kiskereskedelmi lánccal, ahol logisztikát és raktárkészletet kellett optimalizálni, de még cementgyárral is, ahol a gyártási folyamatot optimalizáltuk.
BI: A honlapotokon az is szembeötlött, hogy rengeteg a külföldi ügyfél.
SZT: Ez egy viszonylag klasszikus üzleti modell. Fogjuk a magyar, nagyon tehetséges fejlesztőket, és nem magyar projekteken dolgozunk, hanem külföldről szerzünk projektet. A csapat nagy része a budapesti irodában dolgozik. Amikor elindult a cég, még sok magyar ügyfelünk volt, de már az elejétől az volt az egyik cél, hogy nemzetközi vállalatot építsünk. Először Szingapúrban nyitottunk irodát. Innen Délkelet-Ázsiát – Malajziát és Indonéziát – fedtük le, aztán jött Németország, nemrég pedig Olaszország. Jelenleg felkészül Katar – itt nyitunk egy elsősorban értékesítésre fókuszáló irodát.
BI: Nálatok hogy működik a home office? Gondolom fizikailag alig találkoztok.
SZT: Nem vagyunk teljesen remote cég. Vannak, akik eleve így rendezkednek be, de azt gondolom, sokkal könnyebb úgy dolgozni, ha látjuk egymást személyesen – akár az ügyféllel, akár a csapattársakkal. A Covid alatt persze mindenki otthonról dolgozott, de most heti két napot bejárunk. Szerdán általában mindenki bent van, akkor eléggé nyüzsög az iroda, de hétfőn és pénteken kevesebben.
A távolléti munkavégzés szerintem rossz hatással van a legtöbb cégre.
Persze, akik kiköltöztek az agglomerációba, meg tudják spórolni a bejárás idejét, a másik oldalról viszont nagyon megszenvedte mindezt a csapatdinamika és a cég kultúrája. Sok olyan feszültség nincs kibeszélve, amit egyébként egy kávé vagy egy közös séta megold.
BI: Te mennyit vagy offline? Törekszel tudatosan arra, hogy legyen egy kis digitális detox?
SZT: Abszolút. Nagy hatással volt rám Cal Newport könyve. Ő arról írt, mennyire megszűnt a mély gondolkodás lehetősége. Nem tudunk elmélyedni, hiszen gyakorlatilag folyamatosan online vagyunk, és sokszor pár másodperces videókat pörgetünk. Én viszonylag kötött munkarendet követek, nagyjából nyolctól ötig-hatig dolgozom, és akkor folyamatosan online vagyok.
Amikor hazamegyek, leteszem a mobilomat és csak telefonon vagy WhatsAppon lehet elérni – ami a szűkebb társaságom privilégiuma. Este kilenc órától kezdve abszolút nem nyúlok a telefonhoz: könyvet olvasok, a családommal vagyok.
BI: Mit jelent a karodon az aranymetszést jelző tetoválás?
SZT: A megfelelő arányok megtartását. Nagyon érdekes egyébként a matematika is az aranymetszés mögött, és érdekesen átvezet a bal- és a jobb agyféltekés gondolkodás között. Az esztétikában is jól megmutatkozik az aranymetszés: valamiért bizsergetően szépek ezek az arányok; vizuálisan kielégítik az embert.
BI: Kisgyerekes apuka vagy. Ebben a minőségedben hogyan szemléled a körülöttünk tomboló gazdasági-politikai szupervihart?
SZT: Ugyanúgy, ahogy a már említett technológiai fejlődést. Egy adott időpillanatban mindig lehet nagyon pozitív és nagyon negatív jövőképet is festeni. Én vidéki gyerek vagyok, Orosházán születtem első generációs értelmiségiként. A nagyszüleim meséltek a Második Világháborúról. Arról, ahogy menekültek az oroszok elől, ahogy futottak le az óvóhelyre. Azt láttam, hogy rettenetesen nehéz dolgokat éltek meg, mégis mindig egy állandó derű volt az arcukon, és pozitívan tekintettek a világra. Hogyha ehhez mérem a kontrasztot, ma egyszerű és könnyű minden. Persze, lokálisan rengeteg nehézség van. De nem kell egy víz- és fűtés nélküli tanyáról az oroszok elől menekülnöm a tél közepén. Én tényleg nagyon optimistán tekintek a világra. Az a rettenetes boldogság, amit az okoz, hogy ott van a családom, hogy együtt vagyunk, és van egy nagyon zárt, nagyon bensőséges közösségünk, elmondhatatlanul jó dolog.
Ugyanúgy, ahogy a nagyszüleim sem tartottak attól, hogy fogom megállni a helyemet a mostani világban, én sem tartok attól, hogy a gyermekem vagy az unokám, hogy fogja a szerencséjét megtalálni. Biztosan lendíteni fog a világ kerekén. Így megyünk előre.
BI: Hogyan pakoltad magadra ezt a fajta optimizmust?
SZT: Jött a gyerekkoromból. Az egyik nagymamám mindig belenevetett a nehézségekbe. Emlékszem, egyszer sétált az udvaron. Esett az eső, és éppen egy szakajtóban vitte a tojásokat a tyúkoktól, és elcsúszott. Az összes tojás összetört, én rohantam segíteni, ő meg csak kacagott a sárban. Azt mondta, ennél lejjebb már nincs, ennél rosszabb már úgysem lesz. Ott nevettünk együtt, a tojásokat meg szépen elmosta az eső. Szokták szidni a magyar mentalitást, hogy mindenben csak a rosszat látjuk. Viszont, nemzetközi kitekintésben tudunk olyat, amit más nem. Ez pedig a sírva vigadás. Amikor ott vannak a nehézségek, töltünk egy pálinkát és elnótázunk. És még valami: az, hogy az ember jókedvű és optimista, az is sokszor csak elhatározás kérdése.
BI: Ez már egy Bridge Budapest alapérték is lehetne.
SZT: Az indulás óta figyelem a működésüket. Voltam egy Vállalható Vállalkozás gálán a feleségemmel, és rettenetesen tetszett az a misszió, amit kitűztek maguknak. Hogy a magyar vállalkozói kultúra olyan irányba menjen, ami nemzetközi minőséget és etikai alapokat is tartalmaz. Ez nekem nagyon szimpatikus volt.
Már az első pillanattól kezdve úgy építettük az Alizt, hogy szerettünk volna nemzetközi piacon szerepelni, és sokkal jobb minőséget létrehozni. Az egészben van egy mérnöki hozzáállás: egy tartósabb hidat, ami kétszáz év múlva is ott lesz, sokkal nagyobb büszkeség megcsinálni, mint egy közepeset.
2022-ben itt volt a KATA-kivezetés, amit szerintem borzalmasan vittek végig – de minket nem érintett, mert mindig is azt gondoltuk, hogy amikor egy társasházban élünk, akkor a közös költséget ki kell fizetni. Persze, lehet azt mondani, hogy nem értesz egyet a közös képviselővel, de a nap végén, ha én Magyarországon élek, akkor be kell fizetnem az adókat, amit a magyar kormány kiszabott. Ha én ezt nem teszem meg, ha én ezt elkerülöm – mondván, hogy nem értek egyet a politikai iránnyal -, azzal nem nagyon lesz alapom a további párbeszédre. Legfeljebb annyit tehetünk, hogy ha ez nem tetszik, akkor elköltözünk külföldre. Mozgathatom a céget – szerencsére megvan rá a lehetőség. De egészen addig, amíg azt érzem, hogy van egy felelősségem aziránt, hogy a magyar vállalkozó – és Magyarország – hova jut, akkor azzal ki lehet törni a mostani állapotból.