Írta: Patakfalvi Dóra
Szatmári Tamás, az Aliz Technologies Kft. ügyvezetője és Vass Dorottea, a D012 kitartást, tervezést és motivációt fejlesztő program kitalálója
Az Aliz Technologies-t öt informatikai szakember alapította 2009-ben Budapesten. Mára 120 főt foglalkoztatnak Magyarországon, de a cég a világ több pontján is működtet irodát Németországtól Szingapúron át Olaszországig. Az Aliz az elsők között vált a Google kelet-közép-európai partnerévé, így azóta a Google felhőplatformjait, infrastruktúráját és technológiáját használják projektjeikhez.
A D012 program egy 12 pontból álló metóduson vezeti végig a jellemzően 8-13 éves korú gyerekeket, akik a kitartást, kudarctűrést, stresszhelyzetek kezelését gyakorolják az íráson keresztül. A programot egy könyvesboltokban is értékesíthető minőségű saját könyv megírásával zárják. A D012 jelenleg két iskolában van jelen szervesen, de a cél az, hogy a program minél több gyerekhez, szülőhöz és intézményhez eljusson.
Patakfalvi Dóra: Mi volt az első közös kapocs közöttetek?
Szatmári Tamás: Az, hogy rájöttünk, mennyi közös ismerősünk van. De valójában a közös kapocs az oktatás volt, ami nekem személyesen is fontos témám, és a cégünk is nagyon elhivatott az ügy mellett. Az Aliz például évek óta támogatja az InfoTanár Mentor Program nevű nonprofit szervezetet, amelynek az a célja, hogy az informatikaoktatást és az informatika tanárokat naprakészen tartsa a legújabb technológiákkal kapcsolatban. De mivel Dóriék éppen egy cég elindításán dolgoznak, főleg az ezzel kapcsolatos kezdő nehézségeket vettük végig, és abban próbáltam tanácsokat adni, milyen üzleti modellt érdemes választaniuk, és hogy hogyan lesz látható bevételük. Az én filozófiám az, hogy a társadalmi ügyekkel foglalkozó kezdeményezéseket is forprofit szervezetté érdemes alakítani, már csak amiatt is, mert Magyarországon jelenleg nagyon kemény terep a fundraising a nonprofit szektorban. Nem beszélve arról, hogy a forprofit céget egy idő után a nemzetközi színtérre is érdemes kivinni. Ilyesmikre biztattam Dórit.
Vass Dorottea: Ami engem elsőre nagyon megfogott, az Tamás attitűdje volt, ami egészen másféle attitűd, mint az én pszichológus-pedagógus, azaz bölcsész hozzáállásom. Tamás mérnöki, ügyvezetői gondolkodásmódja sokkal objektívebb megközelítéseket ad, mint az én néha érzelmileg túlságosan telített attitűdöm. De pár napja már azon kaptam magam, hogy ahelyett, hogy hajnalig egyedül gépeltem és tördeltem volna a gyerekek szövegeit, elővettem Tamás számomra összeállított Excel tábláját, amiben az állt: grafikus vagy tördelő alkalmazása. Beismertem, hogy egyedül tényleg lehetetlen húsz könyvet betördelni két hét alatt, úgyhogy ez volt az a pont, amikor elengedtem, hogy egyedül neki feszüljek.
P.D.: Mennyire volt kölcsönös a szemléletformálás?
Sz.T.: Abszolút az volt. Mivel a D012 módszer lényege tehát, hogy a gyerekek írnak egy könyvet, és ezen keresztül szeretik meg az olvasást, az első gondolatom az volt, hogy nekem is régi vágyam, hogy írjak egy könyvet, és ha Dóri rá tud erre venni gyerekeket, akkor talán képes engem is motiválni ezen a téren. Míg Dórinak azt kellett átértékelnie magában, hogy a cégalapítás nem is olyan misztikus dolog, nekem ugyanezt kellett megértenem a könyvírással kapcsolatban, amire nem szabad úgy gondolnom, mint olyan tevékenységre, amire az embernek csak a nyugdíjas éveiben lesz ideje.
V.D.: Előzetesen én is azt gondoltam, hogy az együttműködésünk túlságosan egyoldalú lesz, ezért nagyon örültem, hogy találtunk egy olyan területet, amiben én is tudok Tamásnak segíteni. A motiváció témájában tényleg eléggé felkészült vagyok, és elég sok elméletet ismerek arra vonatkozóan, hogyan és milyen eszközökkel lehet akár egy csapatot is motiválni. És itt elkezdtünk azon is gondolkodni, hogy az a motiváció, amit a gyerekeknek adunk az olvasás és szövegírás terén, hogyan ültethető át egy céges csapatra? Szerintem mindig meg kell találni az egyéni vagy csapatszintű célokat ahhoz, hogy a motivációt fenn tudjuk tartani. És nagyon remélem, hogy Tamás is belevág hamarosan a könyve megírásába.
P.D.: Az elárulható, hogy miről szól majd a könyv?
Sz.T.: Éppen a motivációról, küldetéstudatról, ambícióról, és hogy ezek mit jelentenek céges közegben, illetve a magánéletben. Hogyan tudjuk magunkban megtalálni újra a motivációt? Miért van az, hogy valaki ambiciózusabb, mást pedig egyáltalán nem érdekel a saját fejlődése? Kik azok, akik állandóan azon dolgoznak, hogy jobbá tegyék a világot? Dóri szuper partner volt ezekről való gondolkodásban, hiszen ő eleve komoly küldetéstudattal rendelkezik. Miközben a legtöbb cég építésénél pont ez az, ami leginkább hiányzik a csapattagokból, és ennek a megalapozása adja a munka több mint felét. A másik fele csupa tanulható dologból áll, amikhez elég szinte elővenni néhány könyvet. Megjegyzem, én is adtam Dórinak egy könyvlistát, ami a cégépítéshez módszertani segítséget nyújt.
P.D.: Volt olyan időszak az életetekben, amikor nagyon megcsappant a motivációtok?
Sz.T.: Igen, nekem volt, és ez a téma már az első beszélgetésünkön felmerült. Ugyanis nagyon klassz látni Dóri elkötelezettségét abban, hogy ha sok gyerekkel megszerettetjük az olvasást, akkor egy kritikusabb felnőtt generáció nő fel, és ennek elérésébe nagyon sok munkát hajlandó beletenni. Persze én is hiszek abban, hogy a technológia jobbá teszi a világot, de azért előfordul, hogy egy-egy projektünknél elbizonytalanodom, hogy teremtettünk-e ezzel bármilyen értéket? Amikor például hatékonyabbá tesszük egy cég marketing gépezetét, azon túl, hogy több profitot termelünk neki, ettől hogyan megy előrébb a világ? Amikor találkozom küldetéstudattal rendelkező emberekkel, ők mindig extra motivációt adnak nekem.
V.D.: Annak ellenére, hogy ambiciózus vagyok, és az látszik rajtam, hogy soha nem inog meg a magabiztosságom a saját ügyemmel kapcsolatban, ez a magabiztosság sokszor olyan változékony, mint az időjárás. Mert néha azt gondolom, hogy talán jobban megérné valami egyszerűbb projektbe kezdenem, amit könnyebb elmagyarázni az intézményeknek; aminek a hatékonyságát nem kell hosszasan bizonygatni a családoknak és a pedagógusoknak, hogy „igenis kilenc hónap alatt ide és ide tud eljutni a gyerek”. De azért, ha meg is ingok olykor, teljesen sosem veszítem el a lelkesedésem. Már csak azért sem, mert amikor például legutóbb az iskolában megmutattam a gyerekeknek, hogyan néz ki majd betördelve a kötetük, nagyon megható volt látni azt a hatalmas örömet, hogy íme, megvan a kemény munkájuk gyümölcse.
P.D.: A könyvírói ambícióikkal te hogy állsz, Dóri?
V.D.: Nemrég épp lezártam két saját könyvet, egy szakmai könyvet, ami a motivációról és a D012 módszerről szól, illetve megírtam életem első mesekönyvét, mindemellett 20 gyereket segítettem egy teljes tanéven át abban, hogy a kitartásukat és érzelmüket szabályozva megírják a saját könyvüket, amit szerkesztettem, tördeltem, úgyhogy most leginkább egy újratervező fázisban vagyok. Rengeteg ötletem van, de próbálom magam visszafogni, hogy legalább fél évig ne vágjak bele egy újabb könyv írásába. A D012-nek van egy önelemző reflexiós naplója, ezt még a nyáron továbbfejlesztettem a középiskolásoknak, de ez munkafüzet jellegű kötet lesz inkább.
Sz.T.: Eddig három beszélgetésünk volt, abból kettőre úgy érkezett meg Dóri, hogy hozta az új könyvét, majd mikor három héttel később találkoztunk, hozott egy újabbat. Mondtam neki, hogy ha így halad, év végére meglesz a tizenöt könyve.
V.D.: Pedig a következő könyv már Tamásé lesz!:)